Ninja lettem!

A nap már lemenőben volt, én mégis rohantam a tó felé. Ilyenkor egy magam fajta fiatal lánynak, már otthon kellett volna ülnie, de én mindenképp megszerettem volna Őket találni. Már kerestem Őket otthon, de ott nem voltak, így nem maradt más választásom, mint magamtól rájönni, hogy merre kóvályoghatnak. Sosem találtam a két fiút, amikor kellettek volna, és így gyakran vitatkoztunk össze, persze komolyan sosem. A szandálom alatt csak úgy porzott a talaj, szoknyám ide-oda repkedett – milyen szerencsés, hogy vettem alá nadrágot – és hangosan lihegtem. Olyan gyorsan közölni akartam velük a hírt… de nem voltak sehol. Vagyis egy helyre még tippeltem, ahol lehettek. Amikor visszajöttek egy-egy küldetésről, mindig ott találtam meg a két idiótát. Akkor sem kellett tévednem. Amikor a domb tetejénél lenéztem, már meg is láttam a két sötéthajút. Még gyorsabban kezdtem szaladni, és kiabáltam, hogy észrevegyenek.

– Itachi! Shisui! Átmentem! – ordítottam olyan hangosan, amennyire hangom megengedte, miközben magasba emeltem a fejpántomat.

Hamar ott is termettem előttük és izgatottan ugráltam. Teljesen feltöltődtem energiával. Soha senki nem értette, hogy honnan van ennyi tartalékom, még magam sem, de úgy gondoltam, hogy ez később még hasznos lesz.

– Ügyes vagy, Kaori – mosolygott rám kedvesen Itachi.

– Ideje volt már. Utolsónak lettél közülünk genin – vigyorgott a másik. – Mennyi szemrebegtetés kellett, hogy megessen rajtad a tanárnak a szíve?

– Ne keverj össze magaddal, Shisui, én a saját szorgalmamból mentem át és nem azért, mert sírtam a tanárnak – tettem keresztbe a kezeimet.

Shisui és én állandóan egymás vérét szívtuk, de néha átlépte azt a bizonyos határt… igaz, csak ritkán mutattam ki, hogy mikor. Rajtuk kettőjükön kívül jobban szerintem még a családom sem tudta, hogy mennyire vágyom a geninségre, illetve a későbbi ninja létre, mégis mindig azzal zaklattak, hogy nekik hamarabb sikerült a dolog. Shisui az elmúlt évben végzett nyolc évesen, ugyanabban az évben Itachi hét évesen, ami miatt mindenki csodagyereknek találta. Bevallom, én is. Mindig is hatalmas példaképem volt, olyan akartam lenni, mint Ő, hisz még Shisuit is túlszárnyalta, aki nagyon jónak számított. Én pedig rájuk egy évre tettem le a vizsgát, nyolc évesen. Ők már rég a Hokagéhez jártak küldetésért a csapatukkal, én meg az akadémia padjait koptattam, ami nem tartozott a legizgalmasabb dolgok közé, főleg úgy, hogy már egyik fiú sem járt oda. Igaz, mindig akadt beszélgetőpartnerem, de az más volt.

– A fejedhez nézted már a fejpántot, vagy várod, hogy más kösse fel neked? – tette fel az újabb kérdést Itachi.

– Igazság szerint nem a fejemre tervezem rakni… - pillantottam le a kezemben fekvő kiegészítőre.

– Én ezt nem értem – nyögött fel Shisui. – Fejpánt a neve, akkor miért nem hordja az ember ott. Elvégre, az a legnormálisabb.

– Akkor hova kötöd? – biccentette oldalra a fejét a fiatalabb.

– A mellem alá – közöltem nemes egyszerűséggel. – Ott egyedi!

– Vagy csak azért, hogy kinyomja azt, amid még nincs – vihogott Shisui.

– Még csak nyolc éves vagyok, van időm fejlődni – raktam csípőre a kezeimet.

Az idősebb hirtelen elém lépett és hosszasan tanulmányozni kezdett. Először nem értettem, amint azonban leesett, hogy a melleim nézi, egyértelműen felháborodtam rajta. Főleg akkor, amikor láttam, hogy Itachi vállai remegnek a röhögéstől.

– Héj! – kiáltottam rá.

– Nem, reménytelen vagy. Vén korodra is deszka maradsz – röhögött.

Ekkor azonban összeszedtem magam és egyenesen a tóba löktem. Természetesen nem számított rá, így jó nagyot csobbant, amitől még egy picit én is vizes lettem. Amikor felbukott köhögve és prüszkölve, én és Itachi is majd megszakadtunk a nevetéstől. Természetesen a vízi szörnyé vált barátunknak már kevésbé tetszett, de láttam, ahogy igyekszik elrejteni a vigyorát. Inkább igyekezett lefröcskölni minket, de nem igazán jutott el a partig a víz, amit küldött.

– Gyerekesek vagytok – nyögte be.

– Elvégre azok vagyunk – vontam vállat, miközben leraktam a fejpántom és Shisui kezéért nyúltam, hogy kihúzhassam a vízből.

Nos, igen, ez volt a tervem, azonban a fiú megragadott és berántott. Ijedtemben sikkantottam egyet és Itachi után kaptam, aminek az lett a következménye, hogy mind a hárman visszacsobbantunk a tóba. Ki gondolná, ilyen hirtelen esetben még Ők sem tudnak megállni a vízfelszínen.

Már a Nap szinte teljesen lebukott a horizonton, de mi még a vízben lubickoltunk és fröcsköltük egymást. A fény minket még megvilágított, szinte úgy éreztem, hogy a Nap minket néz és mulat rajtunk. Néhány Uchiha is megbámult bennünket és megingatták a fejüket, vagy épp fintorogtak rajtunk, de nem hatott meg egyikünket sem. Fiatalok voltunk és egy ninja világban kitudja meddig maradhat gyerek a gyerek. Ha mást nem is, ezt már valamennyire megértettem. Ráadásul a ninjaság nem is arról vált híressé, hogy aki ezt az életstílust választott, akár ezredik életévét is megélte. Mégis, a legnemesebb dolog az volt, ha valaki azzá vált. Lassan a sekélyebb rész felé lubickoltunk, így már leért a lábunk és nem kellett úszkálnunk.

– Kaori, Itachi, ússzatok az árral, mint én – kezdett lebegni Shisui, mire én és társam lenyomtuk a víz alá.

– Pofa be, Uchiha gyerek! – kiáltottam rá. – Egyszer még megöllek!

– Valld be, Kao… ha a halálom bekövetkezik, akkor megsiratsz – vigyorgott rám Shisui miután felbukott.

– Csak szeretnéd! – raktam csípőre a kezem. – Egy csepp könnycseppem sem fogom rád áldozni!

– Szeretném majd látni, de akkor már halott leszek – vonta meg a vállát.

– Még egy szó, és kiderül, hogy mi lesz… - léptem közelebb, de Itachi közénk állt.

– Shisui, Kaori, kérlek, csak ma ne – nyögött.

– Szerencséd, hogy a haverod kiáll melletted – pillantottam az öregebbre.

– Megtudom védeni magam, Kao… főleg egy nálam két évvel fiatalabb ellen – röhögött fel.

– Héj, tényleg betöröm az orrod, csak cukkolj még!

Válasz már nem érkezett, ugyanis Itachi összekoccintotta a fejünket. Mindig, minden egyes veszekedésünknek az lett a vége, hogy megfejeltük egymást Itachi miatt. Komolyan, arra gondoltam, hogy egyszer véletlenül lesmárolom miatta azt a félkegyelműt. Persze, ez kellett, hogy észrevegyük magunkat, de barátunk megoldhatta volna kevésbé fájdalmas módszerekkel is.

– Rendben, befogtam… - nyögtem a homlokom fogva.

– Én is – sóhajtott Shisui.

– Azért ám! – húzta ki magát elégedetten Itachi, majd kievickélt a partra.

– Lassan indulnom kellene haza. Holnap kiderül, hogy kivel leszek egy csapatban – másztam ki én is.

– Reméljük a legjobbakat és azt, hogy nálad erősebb és okosabb társakat kapsz – húzta fel magát a mólóra a legidősebb.

– El ne kezdjétek megint! – emelte meg kicsit a hangját Itachi.

– Nyugi, befogtuk – kuncogtam rajta, miközben felvettem a fejpántom. – Holnap remélem még találkozunk. Sziasztok fiúk – mosolyogtam rájuk.

Ezután hazafelé kezdtem futni. Hallottam még magam mögül, ahogy a két fiú is elköszön egymástól, majd mind a hárman otthonunk felé indulunk. S ahogy ezt megtettük a Nap teljesen lebukott.

XxXxXxX

– Megjöttem! – kiáltottam be, miközben levettem a szandálomat.

– Kaori, te csurom víz vagy! – fogta fejét kétségbeesetten anya.

– Igen, mert Shisui berántott maga mellé a tóba – feleltem.

– És Ő mit keresett ott? – jelent meg a bátyám.

– Belöktem – bólintottam.

– Gyorsan eredj átöltözni! Még megfázol nekem, Kaori! – szólt rám felháborodottan anya. – Aztán pedig gyere vacsorázni.

Csak biccentettem, majd felrohantam a szobámba. Földön szétszórt ruháim és tekercseim ugyanúgy hevertek, ahogy reggel hagytam Őket. Számomra a kupi volt a legjobb, mert így elrejthettem a kunaiaim több helyre is. Nem mintha annyira nagy esélye lett volna annak, hogy valaki a szobámban megtámad, de ki tudja? Igaz, amikor anyám sértett vadkan üzemmódban tépte fel a szobám ajtaját és üvöltötte le a fejem, hogy pakoljak, akkor megtettem, de magamtól nem jutott volna eszembe. A rend nem az én formám volt, hanem a húgaimé. Persze szüleimnek ezt nehéz volt feldolgozni, elvégre lány vagyok.

Gyorsan megszabadultam vizes cuccaimtól és magamra öltöttem a pizsamám. Nem találtam értelmét előszedni valami tiszta rongyot, elvégre vacsora után úgyis mennem kellett fürdeni, aztán meg aludni. Hajam újból feltűztem, majd kezeimbe kaptam a fejpántomat. Az anyaga puha volt, a fém pedig könnyű és sima. Bár a fejpánt sosem tartozott a legszebb kiegészítők közé, de amikor az ember megszerezte, akkor annál szebb dolgot el sem tudott volna képzelni. Egyfajta büszkeséggel töltötte el a viselőjét, elvégre az egész falu, sőt még az idegenek is láthatták, hogy hivatalos ninjával van dolguk. Igaz, sok ilyet lehetett látni a faluban, de az Uchihák között nem igen. Ők mindig is a rendőrség voltak, nem igazán jártak el küldetésekre, persze akadtak kivételek és különleges tehetségek. Ilyen akartam lenni én is. Egy ninja, akit az egész klánja elismer és hírnevet titulálnak neki… mint Itachinak.

– Kaori, gyere vacsorázni! – hallottam anyu hangját.

Leraktam a fejpántom az éjjeliszekrényemre egy kép elé, amin én voltam Itachival és Shisuival, akik már geninek voltak. Ökölbe szorítottam a kezeimet és elmosolyodtam.

– Hamarosan beérlek titeket! Majd meglátjátok! – jelentettem ki magabiztosan, majd leszaladtam.

Odalenn már az asztal meg volt terítve és az egész családom ott ült… pontosabban az anyukám és a testvéreim. Apát négy hete választotta el tőlünk a küldetése. Persze, máskor is előfordult már ilyen, de minden áron közölni akartam vele a nagy hírt: Genin lettem. Igyekeztem azzal nyugtatni magam, hogy majd addigra hazaér, amire már csapatban leszek és az első sikeres küldetésünk is meglesz… hisz a bátyáimra is olyan büszke volt, amikor ez megtörtént.

A legnagyobb testvérem Noboru – aki két perccel lett a legidősebb – mindig is kiemelkedő diák volt az akadémián. Tíz évesen genin lett, és az egyik legjobb eredményt tudhatta maga mögött. Ninjutsuból és genjutsuból az osztály legjobbjának számított, főleg miután az első küldetésén felébresztette a sharinganját. A taijutsu már más volt, abból sosem jeleskedett, de az évek alatt elfogadható szintre emelete azt. Ellentétben Kinjivel, aki teljes mértékben az ellentéte volt. Ha valaki azt mondta a környezetemben, hogy az ikrek kívül-belül egyformák, akkor azoknak bemutattam a bátyáim. Még egy olyan rossz eredménnyel, mint Kinji nem sokan vizsgáztak. Szüleim sokáig azon tanakodtak, hogyan mehetett át a vizsgán. Persze, mindez nem azért volt, mert szerencsétlennek született, mindössze lusta volt. Mindig is ilyen volt és a jegyein is meglátszott. A taijustuja viszont kifogásolhatatlan volt, a kunaiokat is hibátlanul tudta célba dobni. Szóval hiába hasonlítottak egymásra, merőben különböztek. Ennek ellenére tökéletes csapatot alkottak. Lány társuk nyomukba sem ért, pedig kitűnő eredménnyel vizsgázott. Minek az, ha mindent benyalsz, de nem tudod használni? Persze tudom, kell az ész a csapatba, de nem egy két lábon járó lexikon, akit az első percben megölhetnek.

Szóval a bátyáim gyakran jártak kisebb-nagyobb küldetésekre, távol a falutól. Ezt akartam én is. Egy küldetést, mely után mindenki büszkén tekinthetett rám. Ezután végre kitűnhettem egy olyan családból, ahol rajtam kívül, csak ikrek voltak. Ahol én voltam egyedül középső. S talán végre Itachi is elismert volna…

Lehuppantam az asztalhoz és se szó, se beszéd, enni kezdtem. Láttam a szemem sarkából anya rosszalló nézését, de már megszokhatta volna, hogy sose kívánok jó étvágyat. Egyszerűen leültem és zabáltam. Sok fiú vett körül, kezdve a bátyáimmal és még sorolhatnám. Három év után én lettem az első Uchiha lány és negyven éve én születtem először ikertestvér nélkül is. Valamennyire azért ez mégis csak nagy dolog… gondolom.

– Olyan hihetetlen, hogy Kaori leelőzött minket – szólalt meg hirtelen Noboru.

– Figyelj, ha akarjuk, akkor mi is letesszük a vizsgát nyolc évesen – vonta meg a vállát Kinji.

– Főleg te, amilyen lusta vagy – pillantottam a bátyámra.

– Nézd, ha megerőltetem magam, akkor a kis haverodnál is jobb lettem volna – vigyorgott gúnyosan.

– Ez nem igaz! – keltem barátom védelmére. – Itachi kisujjból aláz téged!

– Ezt meg miből gondolod?

– Elég legyen! – emelte fel a hangját anya. – A vacsoránál eszünk, nem veszekszünk. Kaori, te miután befejezted az evést, mehetsz fürdeni aztán aludni. Holnap találkozol a csapattársaiddal, nem nézhetsz ki úgy, mint egy félholt! Kinji, neked látom rengeteg a fölös energiád, szóval leszedheted majd az asztalt, Noboru pedig mosogathat!

– Igen anya – kiáltottuk mindhárman.

Ezen el kellett mosolyodnom. Anya, bár nem sokkal volt magasabb száznegyven centinél, mindig is tekintélyt parancsolt magának. Anyám, Uchiha Eimi sosem lett ninja, sőt, nem is vágyott rá. Jobban lekötötték a gyógynövények, így is kerülhetett be abba a patikába, amit már majdnem tíz éve Ő vezetett. Apával is ott ismerkedett meg, sőt mialatt terhes volt, akkor is ott dolgozta végig a kilenc hónapot. Illetve, ha nem tudott minket hova tenni, akkor ott tartózkodtunk vele. Csak úgy engedte nekünk a ninjaságot is, ha megtanultunk mindent a gyógynövényekről. Ez valahol hasznos volt, elvégre így, ha egy küldetésen megsérültünk, akkor tudtunk mit használni, meg legalább nem feküdtünk mérges szömörcébe.

Bár egy ideig úgy tűnt, hogy mind a ninjaság útjára lépünk, de végül a húgaim meghazudtolták ezt. Imarit sokkal jobban lekötötte a patika és a benne történő dolgok, mint az, hogy mit csinálunk ninjaként. Úgy gondoltuk, hogy Ő lesz anya utódja. Aztán a legkisebb testvérem, Naomi is kibökte, hogy az Ő életcélja az, hogy egy napon szanitéc váljon belőle. Szóval, ennyit arról, hogy nálunk mindenki ninja lesz.

Miután befejeztük a vacsorát, a fürdőbe mentem és lemosakodtam, majd be a szobámba. Amíg a folyosón álltam, tisztán hallottam bátyáim szitkozódását a „házimunkájuk” miatt. Izgatottan bújtam be az ágyamba és húztam magamra a takaróm. Az utolsó nap, hogy akadémiai diáknak számítok. A következő naptól egy csapatba kerülök és onnantól hivatalos geninné válok. Ki ne lenne izgatott a helyemben?

XxXxXxX

A tükör előtt álltam és figyeltem magam. Egy térdig érő, királykék ruhát viseltem, melynek oldala a combomig ki volt vágva. A kényelem érdekében alá egy szürke, testhez simuló nadrágot is húztam. Kezeimre karmelegítőt húztam, melyeken elhelyezkedett a címerünk. Sőt, a hátamon is ott volt. Így már véletlenül sem lehetett engem semmilyen más klánnak a tagjával összekeverni. A ruhát a nagymamám készítette nekem, és azt mondta, csak akkor vehetem fel, ha átmentem a vizsgán. Persze tudtam, ha nem sikerül, akkor is hordhatom, de Ő így ösztönzött. A nagyi mindig is értett a varráshoz, szabadidejében is ezt a hobbit űzte. Miután egyik támadás után elvesztette az egyik lábát és ezzel korai nyugdíjba kellett vonulnia, bement az egyik varrodába és ott vállalt munkát. Ruhái hamar híressé váltak, így pár év múlva már nem csak a mi klánunk hacukáit, hanem a Narák, Yamanakák és Inuzukákét is Ő készítette. Mi tagadás, értett hozzá!

Még megigazítottam a fekete hajamban a csattót, hogy véletlenül se ugorjon szét, majd az éjjeliszekrényemhez léptem és felkaptam a fejpántomat. Még mindig olyan csodálatos érzés volt a kezemben tartani, mint korábban. A tükör elé ugrottam és felkötöttem a mellem alá, ahogy Shisuinak ígértem. Csak ekkor döbbentem rá, hogy mennyire is igaza volt, mert ahogy meghúztam a még fejletlen idomaim sokkal inkább kidudorodtak. Átok reád Shisui, hogy megint igazad volt!

A családomban édesanyám ágáról örököltük, hogy kicsit korábban értünk. Legalábbis testileg. Bár anyukám nem örökölte ezeket a géneket, én bizony igen, és ez azzal járt, hogy hamarabb változtam, mint a kortársaim. Hat évesen már nőiesedni kezdtem, és szüleim hamar felkészítettek mindenre, ami egy nőre vár. Őszinte leszek, egyáltalán nem ugráltam az örömtől.

Miután egyetértettem azzal, hogy rendkívül jól nézek ki, elindultam lefelé, hogy megreggelizzek. Odalenn anya várt rám asztalnál és teáját iszogatta. Imari és Naomi már az akadémián voltak, a bátyáim pedig még húzták a lóbőrt. Őket maximum egy természeti katasztrófa tudja felkelteni, vagy talán még az sem. Kíváncsi voltam a praktikájukra, de sosem kérdeztem meg Őket róla. Az túl igényes. A húgaim pedig hiába nem vágytak a ninjaságra, apa szerette volna, ha mind értünk a harcoláshoz egy minimális szinten. Ez valahogy megnyugtatta.

Leültem anya mellé és szedtem magamnak egy kevés rizst és azt kezdtem csipegetni. Sosem szerettem nagyobb események előtt sokat enni, féltem, hogy kihányom.

– Igyekezz, el ne késs! – szólt rám anya.

– Rendben – bólintottam, majd hirtelen felpillantottam. – Ka-chan, kérdezhetek valamit?

– Igen – tette le teáját és rám pillantott.

– Tou-chan… mikor jön haza? – néztem fel rá.

Anyának mindig felkészültnek kellett lennie, sosem tudhatta mikor hozzuk fel ezt a kérdést. Mivel apa sokat volt távol, először a rendőrség miatt, majd a ninjaság miatt, ezért kicsi korunk óta sokat kellett nélkülöznünk. A családban a legtöbbször elhangzó kérdés az Apa mikor jön haza? volt. Anya pedig mindig magára erőltetett egy mosolyt és ugyanazt válaszolta, amit mindig.

– Most már bármelyik nap haza érhet, ne aggódj – simította meg az arcomat.

– Jó, csak szeretném neki elmondani, hogy végre genin lettem… hogy büszke legyen rám – feleltem.

– Kaori, figyelj rám – fordította maga felé a fejem anyu. – Apád mindig büszke volt és büszke lesz rád, nem kell ahhoz semmi komolyat tenned. Ezt tartsd észben! Rendben?

– Rendben – mosolyogva biccentettem egyet. – Köszönöm a reggelit, most megyek!

– Kaori, alig ettél! Így el fogsz fogyni, meg rosszul leszel a küldetésen! – kiáltott utánam anya, de nem figyeltem rá.

Kirohantam az ajtóhoz, ahol felhúztam a szandálom, majd a fogasomhoz léptem, ahova fel volt akasztva a kunai tartóm. Olyan sokat gyakoroltam már, hogy percek alatt megvolt a fáslizás és a tartó felcsatolása. Ezután visszakiáltottam még, hogy tudják, hogy elmentem, majd elindultam. Bár nem voltam késésbe, az izgalom miatt rohantam az akadémia felé. Szerintem az emberek már meg sem lepődtek rajtam, elvégre szinte már napi szinten látták, hogy rohanok valahová. Ekkor észrevettem Itachit és Shisuit, amint beszélgetnek, és mivel még sok időm volt, úgy döntöttem, hogy odamegyek hozzájuk. Egyenesen a nyakukba vetettem magam, ami egy picit váratlanul érhette Őket, mert elvesztették az egyensúlyuk és majdnem eltaknyoltak. Nevetve engedtem el a két fiút, akik kuncogtak egyet rajtam.

– Halihó! Már csak félóra választ el, hogy megtudjam kik lesznek a csapattársaim – ugráltam izgatottan.

– Engem különösképpen már akkor sem izgatott a dolog – vonta meg a vállát Itachi.

– Jó, de az te vagy, én meg én – vontam meg a vállam, majd Shisuira néztem, aki nagyon figyelt. – Igen?

– Hmm… végül igazam lett, mégiscsak adott neked valami nőiesebb kisugárzást ez a fejpánt – bólogatott.

– Shisui, ne bámulj! – takartam el magam és szerintem a paradicsom irigyelte a színem.

– Miért? Én legalább rád nézek – vihogott.

– Köcsög… - zártam rövidre a vitát, majd másik társunk felé pillantottam. – Figyelj Itachi, nem akarsz ma eljönni dangozni? Megünnepelni a geninné válásom, mint anno a tied. Én fizetek.

– Kedves, hogy meghívsz – mosolygott rám a fiú, de aztán sóhajtott -, azonban nekem ma küldetésre kell mennem. Egy hétig minimum távol leszek.

– Mi? – ingattam a fejem. – Tegnap miért nem mondtad?

– Ma tudtam meg én is. Negyed óra múlva kell találkoznom a csapatommal, szóval lassan indulok.

– Shisui? – pillantottam rá reménykedve, hogy hátha Ő nem hagy cserben.

– Bocsi, Kao, tudod, hogy mindig szívesen megyek veled, ha te fizetsz, de ezúttal nekem sem jó, én is küldetésre megyek – érkezett a válasz.

– Meddig? – kérdeztem elkeseredve.

– Hát… a sensei szerint egy hónap, mert kísérünk egy kereskedőt és ennyi az út oda-vissza.

– De ne izgulj Kaori, amint visszaértünk a küldetésről, majd elmegyünk – mosolygott rám Itachi. – Most viszont indulnom kell, nem akarok késni.

– Megyek én is, pakolnom kell – nyújtózkodott egyet Shisui.

– Rendben, sziasztok – néztem rájuk, majd azt, ahogy távoznak.

A kezeim ökölbeszorultak és elejtettem egy kósza könnycseppet. Apa is küldetésen volt, és a barátaim is oda tartottak. Azt hittem, ha ninja leszek, akkor majd több időm lesz a fiúkra, de koppannom kellett. Nem változott az ég egy adta világon semmi… vagyis egy dolog. Ezek után még kevesebb időt tölthettem a fiúkkal.

Sokkal lassabban indultam az akadémia felé. Nem úgy alakult a ninjaságom, ahogy elterveztem… pedig még egy napja sem lettem genin.

~O*O~

Hiruzen nagyot szívott a pipájából, majd az előtte álló ANBU maszkot viselő nőre nézett. Már tizenöt éve, hogy szolgálta és védte hazáját. Tizenöt év hosszú idő, főleg ha az ANBU tagja az ember. Olyan dolgokat lát, hall és él át, ami nem való mindenkinek. Sokan bele is rokkannak ebbe, akik viszont nem, azok személyiség változáson mennek át. Érzelemmentesek lesznek és még a hétköznapokban is a munkát látják. Hiruzen jól tudta, hogy mikor jön el az idő, amikor jobb letenni az ANBU maszkot.

– Most már leveheted az álarcod – vette ki pipáját a szájából. – Nem lesz többé szükséged rá.

A nő csak bólintott és levette a macska arcot formázó porcelánmaszkot. Barna haja kontyba volt fogva, egyetlen hajtincs sem lógott ki alóla. Zöld szemei semmilyen érzelmet nem mutattak. Alig volt tizenhat éves, amikor belépett az ANBU-ba, és meg is látszott a személyiségén. Nagyon sok dolgon ment keresztül és még ennél is többször nézett szembe a halállal. Mégsem panaszkodott soha. Hiruzen mégis látta, hogy a nő már kezd fáradni, és kitudja, hogy meddig bírja, ha továbbra is az ANBU tagja marad. Mikor mondja fel mentálisan a szolgálatot. Azt is tudta, hogyan foglalja le az ilyen sokat látott embereket. A veszély a vérükben volt és többet náluk maximum az élet tudott tanítani. Ráadásul nem is kellett unalmas életet élniük, elvégre a fiatalság mellett ki az, aki unatkozik?

– Fél óra múlva találkozol a csapatoddal – szippantott egy újat a pipájából a Hokage. – Nem vagy izgatott?

– Minden tisztelettel, az izgalom nem jellemző rám – felelte bársonyos, de határozott hangon.

– Valahogy gondoltam, hogy ez lesz a válaszod – kuncogott az idős férfi, majd egy dossziét vett elő. – Azért ne felejtsd el, hogy Ők még csak gyerekek, akiknek még tanulni kell. Légy velük türelmes.

– Természetesen Hokage-sama. Ám a vizsgán az én geninjeimnek is át kell esniük.

– Ezt tudom – biccentett a férfi -, de nem kell vérre menő dolgokkal megtudnod, hogy jó-e a csapatmunkájuk.

– Megvan a saját módszerem. Majd azt használom – felelte határozottan. – Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy nem képzett ANBU tagokat kell vizsgáztatnom, így olyan komolyan nem fogom meghajtani Őket.

– Tudom – felelte Hiruzen, majd felállt és a nő elé lépett. – Nakagawa June, íme a jövőbeli csapatod – adta át a dossziét.

A nő biccentett, majd átvette a barna irattartót és belepillantott. Három kölyök, akik még a nyolcadik életévükben jártak, vagy alig lépték azt túl. Egy lány, és két fiú. Két vérvonal képességgel rendelkező és egy klán technikákat ismerő. Egy kiemelkedő ninjutsus, egy kiemelkedő taijutsus és egy kiemelkedő genjutsus. Tökéletesen kiegészítik egymást.

– Nos, mit gondolsz? – érdeklődött Hiruzen. – Meg vagy elégedve velük.

– Egy papír alapján nem dönthetem el, hogy mi lesz róluk a véleményem. Egyelőre annyi, hogy fiatalok.

– Te sem voltál sokkal idősebb, amikor elvégezted az akadémiát – nevetett kedvesen a falu első embere.

– Nem – mosolyodott el kicsit ijesztően a nő. – Tényleg nem.

Azzal meghajolt, majd elhagyta a Hokage irodáját és az akadémia felé vette az irányt.