Prológus

Meleg júliusi reggel köszöntött Konohára. Bár az óra még csak negyed tízet ütött, az élet már megindult. A ninják elindultak a Hokagéhez, hogy felvegyék aznapi feladatukat és elinduljanak küldetéseikre. Volt aki már egyenesen a nagykapunál várakozó csapattársaihoz ment, majd egy biccentés kíséretében elhagyta a falut. A diákok ágyukban élvezték a szünetet, és hogy végre nem kell bemenni az akadémiára, a geninek viszont már kevésbé örültek neki, hogy rohanniuk kell küldetésre, ahelyett, hogy pihenhetnének. Az Uchiháknál sem volt más a helyzet. Néhányan a rendőrségre indultak, mások küldetésre, a többiek pedig otthon végezték a teendőket.

Az egyik úton kis futóléptek hallatszottak. Azokhoz társult egy gyermek, kislány alak, felkötött fekete hajjal és Uchiha címeres ruhával. Shinobi szandálja alatt csak úgy porzott a talaj, Ő maga pedig lihegve rohant már jó ideje. Ennek ellenére, aki szembe jött vele annak illedelmesen köszönt, illetve ha megállították, akkor leállt beszélgetni, s csak azután folytatta útját. Egészen a város szélére futott, ahol megállt egy ház előtt. Picit lihegett, de miután megnyugodott az ajtó elé lépett és bekopogott. Pár pillanat múlva az ajtó nyílt és egy mosolygós, fekete hajú nő nézett le a kislányra.

– Szia, Kaori! – mosolygott a kislányra.

– Csókolom, Mikoto-san, hogy tetszik lenni? – kérdezte bájos mosollyal.

– Köszönöm, jól vagyok. Fáradj beljebb, Itachi és Shisui már csak rád várnak.

A kislánynak több sem kellett, csak mosolyogva belépett Mikoto mellett, majd lekapta a szandálját és egyenesen a fiú szobájába vette az irányt. Már úgy ismerte a házat, akár a tenyerét, szinte napi szinten járt oda. Ha pedig nem ott volt, akkor Shisuinál, vagy otthon, de akkor náluk a két fiúval. Ahogy a szobához ért, ki is tárta az ajtót, majd beszaladt, és egyenesen az előtte álló, fekete hajú és szemű házigazda ölébe vetette magát.

– Boldogságos születésnapot Itachi! – mosolygott fel a fiúra.

– Köszönöm Kaori – ölelte magához a lányt.

– Ez már aztán belépő – vigyorgott az ágyról Shisui.

– Csak irigykedsz, mert neked nem jutott eszedbe – nyújtotta nyelvét a fiúra Kaori.

– Hát elég érdekesen is nézett volna ki, ha ilyen módon borulok Itachi nyakába – vont vállat a fiatal Uchiha.

– Ne kezdjétek megint egymás vérét szívni… - nyögött egyet Itachi.

– Hallgassunk a szülinaposra! – állt fel Shisui, majd barátjához lépett – De csak mert Ő az ünnepelt és a házigazda!

– Csak azért – bólintott a lány.

– Megvagyok veletek áldva – sóhajtott egyet a házigazda.

– De nélkülünk élni sem tudnál – jelentette ki egyszerre a két fiatal.

– Begyakorolt szöveg? – lépett be mosolyogva Mikoto, kezében egy tortával.

– Valami olyasmi – vont vállat Shisui.

– Nem várjuk meg Fugaku-sant? – kérdezte Kaori felvont szemöldökkel.

– Apa ma későn jön, én pedig tortát akarok enni – jelentette ki a hosszú hajú.

– Úgyhogy Itachi most fogja elfújni a gyertyákat. Hány éves is vagy ma kicsikém? – kérdezte mosolyogva Mikoto a fiát.

– Jaj, anyu, ne csináld már, nem vagyok már gyerek – nyögött egyet az ünnepelt.

– Tiltakozom! Öt évesen még igenis gyereknek számítasz – emelte fel a kezét Kaori.

Itachi erre csak kinyújtotta a nyelvét majd újra tortája felé fordult. Ez idő alatt édesanyja meggyújtotta tortáján az öt gyertyát majd hátrébb lépett egyenesen a fényképezőhöz. A három gyerek széles mosollyal fordult arra, majd miután kattant a gép és elkészült a fénykép, mindenki Itachit kezdte figyelni. A fiatal Uchiha erre egy mély levegőt vett, majd elfújta gyertyáit. Mikoto egy tapssal, két társa pedig éljenzéssel jutalmazta. Anyja boldogan nézte a kis társaságot. Fia születése után gyakran találkozgatott Shisui anyjával és hordták össze gyermekeiket, majd ahogy Kaori is világra jött, Ő is bekerült ebbe a körbe. Mint a szülők, úgy lettek a gyerekek is legjobb barátok. Mosolyogva szelt egy-egy szeletet a három gyereknek, majd magának is. Míg a gyerekek az ideiglenesen összeállított asztalhoz ültek, addig Ő maga az ágyon foglalt helyet. Nagy pocakja miatt nem igazán tudott lejjebb ülni.

– Mikoto-san! – pillantott felé Kaori. – Itachi mikor lesz már nagytesó?

– Hát… a kistesója hamarosan világra jön. Valószínűleg még ebben a hónapban.

– Én pedig már alig várom! Lesz kivel játszanom – tapsikolt az ünnepelt.

– Most is van kivel játszanod! – tette csípőre a kezét Shisui.

– Jó, de ti nem lehettek velem mindig itt, mert haza kell mennetek… meg néha nem is engednek át hozzám, de egy kistesónál más a helyzet.

– De meg is lehet egy idő után unni… – sóhajtott egyet Kaori.

– Igaz is, neked iker fivéreid és ikerhúgaid vannak. Te vagy az egyetlen, akit nem viselt meg egy testvér sem anyukád pocakjában és inkább magadra hagyott – nevetett Shisui.

– Én legalább voltam elég bátor egyedül végigcsinálni – nyújtotta ki a nyelvét a kislány. – De visszatérve, egy testvér igenis jó… de néha sok.

– Majd kiderül én örülni fogok-e neki. Minden esetre nagyon várom – lépett oda anyja hasához Itachi és megölelte azt. – Mindentől megvédem majd… nem hagyom, hogy bántódása essen…

– Ó, bárcsak az én bátyáim is mondanának nekem ilyet – tettette a sírást Kaori.

– Téged nem kell megvédeni. Agyonütsz mindenkit, aki hozzád nyúl – nyújtózkodott egyet Shisui.

– Muszáj is! Egy nap ANBU ügynök leszek… kell a jó kondíció!

– Te és az ANBU… pff! Jó vicc Kao – nevetett a szemtelenebb.

– Beverem a képed Uchiha gyerek, csak nevetgélj rajtam…

Itachi erre már csak sóhajtani tudott. Barátai mindig eljátszották ezt, de belegondolva, egyáltalán nem bánta. Sőt, ha nem így lett volna, biztos zavarta volna. Megszokta, hogy Shisui és Kaori tűz és víz, de nem tudott mit tenni. Elfogadta Őket így és Ők is egymást. Tudta, hogy valahol belül igenis szeretik egymást, mint a testvérek, de ezt csak csipkelődve tudták kimutatni. Itachi elkuncogta magát rajtuk, majd odament hozzájuk és összekoccintotta a fejüket, hogy hagyják abba. Ez volt az Ő bizarr baráti körük, mely erősebb volt majdnem minden köteléknél. Az a kötelék, melyre úgy gondoltak, sosem bomolhat fel…