2017. február 26., vasárnap

Az Uchihák átka

Sóhajtottam egyet, majd belerúgtam ismét a kavicsomba. Útközben találtam és már vagy úgy öt perce azzal szórakoztattam magam, hogy azzal fociztam. Már két napja gyalogoltunk. Oké, nem vártam sokat egy C-osztályú küldetéstől, de akkor is, messze volt és unalmas. Miután átléptük a Tűz Országának határát, Fűrejtek területén haladtunk át. Hát, nem volt valami nagy durranás. Ugyanaz volt ott, mint Konohában, csak kisebb verzióban és kevesebb emberrel. A nevét sem értettem pontosan, ugyanis bokáig ért a fű, meg senkit nem láttam fű technikákat használni. Mondjuk mi sem gyújtogattunk, hogy azt mondhassuk, hogy „Tűz Országa”, de nálunk javarészt tűzalapú technikákat használtak. Jó példa volt rá a klánom, ahol a Sharingan mellett a tüzet használtuk.
A másik amire felfigyeltem, hogy nagyon változatos a terület. Míg minket erdő vesz körül, addig egyre kevesebb fával találkoztam, ahogy haladtunk. Sőt, ahogy közeledtünk a célunk felé, a fű is megritkult. Tudtam, hogy Iwagakure a Sziklák országában fekszik, de olyan szürreális volt az, hogy se fa, se fű. Nem azt szoktam meg. Azt sem tudtam, hogy az ottani gyerekek hova bújnak egy melegebb napon. Min gyakorolták egyáltalán a chakrakontrolt? Vagy a kemény földön fekszenek a puha fű helyett?
– Sensei, mikor érünk már oda? – nyögött egy hatalmasat Waki. – Vízhólyag nőtt a sarkamra…
– Az előbb mondtam, hogy körülbelül egy nap – felelte egész türelmesen tanárunk.
– Éhes vagyok… - folytatta a panaszkodást a szőke.
– Yamanaka, bedoblak a mellettünk elterülő szakadékba! – mordult fel Naoki.
Csak sóhajtottam egyet. A fiúk annyira éretlenek. Mi lányok jobban viseljük a környezet változást, bár igaz, köztünk is akadnak nyavalygó idióták. Én ritkán panaszkodtam. Oké, azért nekem is vannak jobb napjaim, és én sem élveztem jobban a küldetést, mégsem nyögtem be minden ötödik percben. Igazából semmi értelme nem lett volna. Ugyanaz lett volna a válasz…
Emlékszem, majd kiugrottam a bőrömből, amikor Itachi és Shisui hazatértek első küldetésükről. Jobban belegondolva, én izgatottabb voltam, mint Ők. Alig vártam, hogy meséljenek, de mindketten azt mondták, unalmas volt. Nem akartam elhinni, hogy egy utazás unalmas lehet, hisz a falun kívül vannak, új tájakat láthatnak és küldetést teljesítenek… Ám így, hogy én is belekerültem, tényleg nem volt szuper. Még csak úgy beszélgetni sem tudtunk, hogy elüssük az időt. Naoki nem beszélt, Waki meg csak hülyeségeket. Az első nap Ritsuki úr sokat mesélt, de aztán gondolom megunta, mert azóta alig hallottam megszólalni. Hát igen, nem csak minket untatott a küldetés.
– Itt letáborozunk! – állt meg hirtelen a sensei.
Nagyokat pislogva fordultam meg, majd körülnéztem. Egy kopár terület, meg néhány barlang. Az égre pillantottam és megnéztem a Nap állását. Igaz, már lemenőben volt, de még pár órát biztos világosnak kellett lennie. Mondjuk June-sensei jócskán sötétedés előtt megállt és kijelölt bizonyos helyeket, ahol lepihenhettünk. Mire végeztünk, addigra nagyjából be is sötétedett. Ám ekkor még a szokásosnál is korábbnak tűnt…
– Végre! Aszittem már sosem pihenünk – nyögött egyet Waki, majd nyújtózkodott.
– Hova állítsuk a sátrakat? – pillantott a senseire Naoki.
– A barlangban éjszakázunk! – mutatott az irányába. – Nem tűnik mélynek, de legalább sátrat nem kell húznunk.
– De sensei… - léptem közelebb. – Ha nem is állítunk sátrat, miért állunk meg ilyen hamar? – pislogtam kíváncsian.
– Ha tovább megyünk, hamar egy teljesen puszta területen találjuk magunkat. Nincs semmi, ami elrejtsen minket, akkor szabad préda vagyunk bárkinek. Ezen a helyen még vannak barlangok, amikben meghúzhatjuk magunkat – felelte türelmesen tanárunk.
– De ugyanezzel a lendülettel, bárki más is bejöhet, oszt’ vót’ csapat, nincs csapat – mosolygott derűsen Waki.
– Kevés az esélye, hogy más is barlangban akarná meghúzni magát. Úton állók, ninják, általában képzettebbek, mint ti, nem szorulnak egy barlang védelmére – tette keresztbe a kezeit a sensei. – Mozgás, csapat!
Egy kicsit biccentettem, majd elindultam a barlang felé. Nem volt túl messze, de épp elég távol volt ahhoz, hogy ha valaki nem keresi, ne is találja meg. Segített az is, hogy csak bizonyos szögben lehetett látni, mert néhány szikla kitakarta. June-sensei ügyelt arra, hogy valamicskét biztonságba legyünk. Azért, ha a sensei magában lett volna, biztos nem ügyel ennyire ezekre… Bár jobban belegondolva, ha nélkülünk jön, már meg is érkezik.
A barlang picit nyirkos volt, de zárt, így nem kellett aggódnunk a széltől, illetve esőtől. Továbbá nem volt mély, így nem is lehetett eltévedni benne. A fiúk tüzet raktak, én pedig neki láttam a sensei által szerzett halak sütögetésének. Nem volt túl friss, napközben „horgászták” Naokival – ami abból állt, hogy Naoki vizslatta a vizet a Byakugannal, ahol pedig halat talált, onnan a sensei kiemelt valami víztípusú jutsuval -, de nem volt túl meleg, sőt, kifejezetten hideg volt, így nem romlott meg.
Anya már nagyon korán befogott minket a házimunkába. Egyszerűbb ételeket már hat évesen eltudtunk készíteni. Persze a sütőt sosem használhattuk! Viszont amikor ninják lettünk, akkor megtanított minket a tűz felett megsütni a napi betevőt. Így már nem is volt akkora probléma számomra a küldetésen sütögetni. Mondjuk nem mondom, hogy tökéletes lett, de… Hát na. Ettem már rosszabbat is.
– Ki kezdi ma az őrködést? – dőlt hátra Waki és körmével valamit próbált kipiszkálni fogai közül. Fúj…
– Naokira gondoltam – biccentett a sensei. – Utána Kaori, végül pedig te. Probléma?
– Tőlem – vont vállat Naoki.
– Nincs kifogásom – bólintottam.
A sensei végignézett rajtunk, majd felállt és kiment a barlangból. Szinte biztos voltam benne, hogy vízért ment. Legalábbis addig, amíg meg nem pillantottam magam mellett a teli flakont.
XxXxX
Eltelt nagyjából egy óra, de a sensei nem tért vissza. Így hát úgy döntöttünk, megkezdjük az őrködést és nyugovóra térünk. Waki és én is hamar kidőltünk, Naoki pedig három órát hagyott pihenni. Ezután én következtem. Az őrködés unalmas volt. Az esetek nagy részében nem történt semmi. Mondjuk nem mintha éjjeli izgalomra vágytam volna. Ennek örültem, hogy unalmas. Ez azt jelentette, hogy nincs veszély és nincs baj. Teljesen más a reakcióideje egy olyan embernek, aki álmából riad, mint annak, aki amúgy is ébren van.
Már közeledtem az őrködés végéhez, amikor létek hangjára lettem figyelmes. Azonnal előkaptam egy kunait és szorosan rámarkoltam. Gombóc keletkezett a torkomban, és igyekeztem megőrizni a hidegvérem. Meg kellett védenem a csapatom, na meg Ritsuki urat.
– Csak én vagyok, Kaori.
Megkönnyebbülten eresztettem le a karjaim és visszaültem. A sensei… Sosem örültem neki még ennyire. A sensei úgy próbálta bebizonyítani, hogy Ő az – ha leszakadt -, hogy a nevünkön szólított minket. Az ellenség kevés eséllyel szólít minket a nevünkön… Hisz Ők nem tudják azt.
– Merre voltál, sensei? – pillantottam fel.
– Kicsit körülnéztem odakint – ült le az egyik sarokba. – Valami gond az őrködés alatt?
– Negatív. Minden jól ment – bólintottam engedelmesen.
Kicsit ismét megszorítottam a késemet. Elém került Itachi arca és a könnyes vörös szemek. Olyan félvállról vettem az egész őrködést. Ám ha belegondolunk… Ez a vesztünket is jelenthette volna. Egy C-osztályú küldetés is lehet halálos. Ekkor már ott volt a sensei, aki szintén figyelt, de… A hirtelen felismerés rettenetes volt. Belegondolni, hogy akár mi is járhatunk így…
Az égre pillantottam és a Holdat kezdtem nézni. Nem volt Sharinganom, kiszolgáltatott voltam a genjutsu ellen. Ám egy dolgot tudtam. Mégpedig azt, hogy nem akarok úgy járni, mint Itachi. Nem engedhettem, hogy halállal végződjön ez az egész. Amikor megkaptuk a küldetést, még nem értettem. A barátom világosított fel, hogy egy ilyen küldetés is halálos lehet.
XxXxX
Megigazítottam magamon a sálamat. Hideg szellő söpört végig úton, s hűtötte az amúgy is hűvös levegőt. Már csak olyan fél napra lehettünk a falutól, bár nehezen haladtunk, mivel a hideg és a párás levegő nagyon hátráltatott minket. Ritsuki úr nyelve viszont megeredt, egyfolytában történeteket mesélt a kalandjairól. Nem értettem az öreget, hisz egyszer csöndben volt, máskor meg annyit beszélt, mint mi négyen – ha nem többet.
Már egy jó ideje egy baromi sík terepen haladtunk, amikor is a sensei hirtelen megállt. Először az égre néztem, de még a naplemente messze volt, enni pedig nemrég ettünk, pihenni meg nem álltunk meg. Valami baj volt. Ösztönből a kunai tartóm felé nyúltam és nézelődtem. Nem kellettek ide szavak. A sensei testtartása mindent elárult.
– Kettes csapat, fegyvert elő! – kiáltott fel hirtelen a sensei.
Több se kellett nekem, már húztam is elő a kunaiokat és shurikeneket, Naoki „beüzemelte” a Byakugant, Waki pedig szintén kunai után kapott. Aztán vártunk. Kicsit közelebb csúsztam Ritsuki úrhoz, hogy ha kell, azonnal támadhassak és ezzel védhessek. Még ha mezei útonállók is, akkor is óvatosnak kellett lennem.
Egy C-osztályú küldetés volt… Csak egy kereskedőt kísértünk, mégis… Mégis meghaltak!
Itachi hangja újra és újra ismétlődött. Megijesztett. Próbáltam erős maradni, ennek ellenére egyre jobban reszkettem. Sehol senki, mégis… Úgy éreztem magam, mint akit ezren figyelnek.
– Balról! – rikkantott Naoki, mire mind felkaptuk a tekintetünket.
June-sensei elénk ugrott, mi körülvettük Ritsuki urat, és hirtelen egy tompa puffanást hallottam, majd már csak a füstre lettem figyelmes, mely pillanatok alatt körülvett minket. A szívem hevesen vert és erősebben markoltam a kunaiom. Amúgy is köd volt, a füst pedig mégjobban elvakított. Csakis a többi érzékszervemre számíthattam, leginkább a hallásomra. A fiúk két-három méterre állhattak tőlem, hacsak nem mozdultak el azóta. Mondjuk, csak nem futhattam oda hozzájuk… Leginkább Waki miatt aggódtam, Ő volt közülünk egyedül gyökér a taijutsuhoz. Tudtam, ha Őt támadják, akkor neki, na meg Ritsuki úrnak is vége… Naoki pedig még jó helyzetben is volt. A Byakugannal átláthatott a füstön, a taijutsu meg egyenesen a specialitása volt. Ami miatt még aggódtam, az a genjutsu volt. Mondjuk reméltem, hogy Waki vagy June-sensei szól, ha az illúzió legkisebb gyanúja is fölmerül.
A genin vizsga után apával, illetve a bátyáimmal is gyakoroltam, hogy hogyan kezeljem a hasonló helyzeteket. Nos, nem voltam a legjobb, de annyit haladtam, hogy nagyjából be tudtam tájolni a helyzetem és nem mentem neki a gereblyének. Ám az ismeretlen terep más, mint az udvarunk. Ráadásul a genjutsuval sem bírtam továbbra sem. Mindenhonnan azt hallottam, hogy ébresszem fel a Sharinganom és akkor… De nem ment. Nem ment csettintésre. Nekem nem ment úgy, mint Itachinak vagy Shisuinak.
Hirtelen egy kiáltást hallottam, majd kunaiok csattanását, ezután fuldokló hörgést, egy nyögést végül tompa puffanást. Valaki elesett és… Haldoklott. Még szorosabban markoltam a kunait és még az előbbinél is jobban remegtem. Valaki haldoklott. Mellettem. A nyögés pedig egy ismerőstől származott. A hangja…
– Yamanaka? – kiáltott Naoki. – Yamanaka, mi történt?
A szívem a torkomban dobogott. Waki nem válaszolt. Az egyik társam kiütötték és… És szinte biztos voltam benne, hogy haldoklik. Nyöszörögtem. Nem akartam.
– Naoki! – kiáltottam fel még számomra is meglepő vékony hangon. – Mi tötént?
Válasz helyett azonban csak nyöszörgést hallottam, majd újabb puffanást.
– Naoki! – kiáltottam a nevét, de nem jött válasz.
Szemeim könnybe lábadtak, és olyan félelem fogott el, mint még soha. Féltettem az életemet. Nem akartam meghalni, még gyerek voltam… Még előttem állt az élet. Féltettem a csapatom… Féltettem Ritsuki urat. Egyszerűen csak elakartam bújni valaki erősebb mögé, hogy megvédjen. Én képtelen volam…
– Naoki! Waki! – kiabáltam kétségbeesetten. – June-sensei! Valaki!
Lépkedni kezdtem és azt hitegettem, hogy így az ellenség nem talál meg… Hogy így kijutok és megmenekülök. Forgolódtam, kerestem a menekülési útvonalat, amikor is valami megcsörrent a talpam alatt. Lenéztem és egy kunai feküdt ott. Lehajoltam, hogy megnézzem és észrevettem a belevésett W betűt. Azonnal tudtam, hogy Wakié. Ekkor magam elé pillantottam és a füstön keresztül vértócsát láttam… és egy kezet.
– Waki… - nyöszörögtem.
Lábaim nem bírtak el többé, térdre rogytam. Reszkettem és nem mertem közelebb menni. A csapattársam… az egyik barátom valószínűleg meghalt. Kibuggyantak a könnyeim és lehunytam a szemeim. Egy kis szaros voltam, nem ninjának való. Nem érdemeltem meg a fejpántomat.
Egy C-osztályú küldetés volt… Csak egy kereskedőt kísértünk, mégis… Mégis meghaltak!
A nadrágomba markoltam, ahogy meghallottam Itachi szavait. Nem akartam, hogy igaz legyen. Nem…
Lépéseket hallottam. Idegen lépéseket. Az együtt töltött idő után ezer közül is megismertem volna senseiem lépteit, a különleges járása miatt. Tudtam, ez nem Ő. Dühösen nyitottam fel a szemeim és láttam. Láttam a mozgását, előre láttam a lépéseit és azt, hogy támadni fog. Dühösen markoltam fel Waki kunaiát, majd ugrottam. Olyan egyszerűen vágtam át a torkát… Olyan könnyű volt az egész… Az ember azt hinné, hogy bonyolult, de igazából úgy ment, mint kés a vajon.
Az idegen férfi vére beterítette az arcom és a ruhám. Láttam rajta a döbbenetet, hogy nem számított rám. Hogy azt hitte, majd egyszerűen megöl. Ám végül, Ő rogyott holtan a lábaim elé. Lihegtem és letérdeltem elé. Már nem mozdult, nem lélegzett. Meghalt. Megöltem.
Ekkor két erős kart éreztem a vállamon, ám felismertem az érintést. Gyorsan megfordultam és szembetaláltam magam senseiemmel.
– Minden rendben? – nézett rajtam végig aggódva. – Megsérültél?
– Sensei… - motyogtam könnyes szemekkel. – A fiúk…?
– Jól vannak, már kivittem Őket innen – felelte.
– Hála égnek… - tettem mellkasomra a kezem.
– Gyere, lássuk el Őket! – állt fel a sensei, de még méregetett egy darabig. – Tulajdonképpen, egész jól áll neked a Sharingan – mosolyodott el.
Döbbenten pillantottam le a kezemben lévő kunaira. Bár véres volt, egy ponton láttam a tükörképem benne. Láttam a vörös szemeimet. A Sharinganom felébredt. Végre teljes értékű Uchiha lettem. Felébresztettem a doujutsum egy C-osztályú küldetésen. Egyszerre voltam boldog, és ijedt. Hisz milyen áron ébredt fel?
Kiérve a füstből, megláttam egymás mellett feküdni csapattársaim, illetve Ritsuki urat. Rettegve léptem közelebb, hogy mit fogok látni, de… De igazából semmi olyan nem fogadott. Waki véres volt, ám sebet nem találtam rajta. Vagyis nem sérült meg. De akkor…?
– Elájult. Utána megöltem a férfit, így esélye sem volt hozzá érni – szólalt meg June-sensei.
– Miért nem szóltál vissza, amikor kiabáltam? – kérdeztem remegve.
– Mert akkor felfedem az ellenség előtt, hogy merre vagyok. Ekkor épp Ritsuki urat próbáltam menteni. Aggódtam érted, mert a kiabálásoddal magadra vontad a figyelmet, de egész ügyesen megoldottad – bólintott elismerően a sensei.
Lehajtottam a fejem, majd sóhajtottam egy picit. Akkora ökör voltam. Meg is ölhettem volna magam a kiabálásommal. De nem így történt. Felébresztettem a Sharinganom. Ezzel megtudtam védeni magam, és tudtam, innentől a csapatom is számíthat rám. Naoki mellé térdeltem. Láttam a chakrájának rendetlen áramlását… genjutsu.
– Kai! – kiáltottam fel, miközben fogtam a kezét.
Pár pillanat múlva a Hyuuga nyitogatni kezdte a szemeit. Szélesen elmosolyodtam. Élt. Jól volt. Ráadásként én oldottam fel a genjutsu alól, amit felismertem. Már nem voltam haszontalan többé. Amit az Uchihák átkának neveznek, az volt az az áldás, ami megmentett.
– Mi…? – nyöszörgött erőtlenül Naoki.
– Hol vagyok? – ült fel Waki is.
Szélesen mosolyogtam, majd szorosan átöleltem csapattársaim nyakát és nevettem. Túlélték. Jól voltak. Szemem sarkából láttam, hogy June-sensei éppen Ritsuki urat segíti álló helyzetbe. Nem lett semmi baj, hiába kezdődött úgy. Hála égnek…
– Jesszusom, Kaori, mi lett veled? – kiáltott Waki. – Összevérezel! Utálom a vért!
Elengedtem a két fiút, de a vigyort nem tudtam letörölni a képemről. Még mindig túl boldog voltam. Nem történt tragédia.
– Hohó, mi van a szemeddel? – kiáltott Waki felém mutogatva. – Mi a szar?!
– Én csak… - hajtottam le a fejem és a kunaira pillantottam, amit még mindig szorongattam. – Nem akartam gyenge lenni… Féltem, hogy elveszítek mindenkit… Mire pedig észbe kaptam, már felébresztettem a Sharingant.
– Ez azt jelenti, hogy végre befejezed a nyavalygást? – tápászkodott fel Naoki.
– Igen – sóhajtottam fel, majd megfordultam.
A füst már elpárolgott és annak helyén négy halott ninja feküdt. Nyelnem kellett egyet. Ekkor tudatosult benne, hogy embert öltem. Embert, akit talán otthon várt a családja. Egy fiatal férfit. Tényleg nem tűnt túl idősnek, biztos nem töltötte még be a harmincat.
– Ezek különleges Chuuninok, gyilkosságra képezve – szólalt meg June-sensei.
– Ez mit jelent? – néztem fel aggódva.
– Azt, hogy el kell tűnnünk innen – bólintott a sensei. – Utána pedig beszélni szeretnék önnel, Ritsuki úr.
A férfi csak bólintott, és még mindig senseiembe karolt, hogy megtartsa magát. Lassan én is talpra álltam, majd Wakira néztem, akit épp Naoki segített fel. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig az Ő kését szorongatom, szóval elé léptem.
– Waki, ez a tied – nyújtottam neki oda a kunait, mire társam teljesen elsápadt.
– Ez… Ez csupa vér! Nem kérem! – kiabált.
– De vissza adom – nyújtottam elé. – Tessék. Ezzel öltem meg azt a ninját.
– Bassza meg! – sikoltott fel. – Vidd innen!
~O*O~
Nara Otohiko nem volt egy beszédes fiú. Hallgatott mindenről, és nehezen nyílt meg mások előtt. Néha a testvéreinek mondta el panaszait, de ennyi. Egy időben sokat panaszkodott anyja oltára előtt… Ám megtanulta, hogy nem éri meg. Anyja nem tud neki segíteni, mert meghalt. Mikor életet adott neki, akkor meghalt…
Otohiko a hajába túrt. Megölte az anyját. Folyamatosan ezt hallotta apja szájából. Igyekezett küzdeni a gondolat ellen, hogy Ő volt az oka, de… Ha nem születik meg, az anyja ma is élne. Hirtelen az ajtó nyitására lett figyelmes. Felpillantott, és apjával találta szemben magát. Nyelt egyet.
– Mit akarsz? – mordult rá a férfi mély hangján.
– Én csak… Holnap egy egyhetes C-osztályú küldetésre megyek – motyogta. – Szerettem volna még előtte elbúcsúzni tőled, apám…
Nara Orito lenézett fiára. A szemeit leszámítva olyan volt, mint az anyja. Az anyja, aki egy angyal volt… Mayumi, a nagy szerelem. A számára legfontosabb ember… Akit az a kis mihaszna megölt. Morgott egyet és elsétált fia mellett.
– Apám… - szólt utána bátortalanul a fiú.
– Mit vársz tőlem? – fordult vissza a férfi. – Nem fogok jó utat kívánni neked. Ez csak egy C-osztályú küldetés lesz, amibe nem fogsz belehalni. Ha meg igen, úgy jártál. De úgyis előbb hal meg az egyik csapattársad, mint te. Mert te mindenkin áthajtasz a győzelemért cserébe. Még ha az az ember az anyád is.

Otohiko lehajtott fejjel ült az ajtóban, még azután is, hogy apja elment. Könnyei lassan peregtek, és nem volt senki aki letörölje azokat. Anyja meghalt, apja gyűlölte, testvérei meg… Ők sosem voltak ott, amikor kellettek volna. Nem vágyott másra, csak egy kis elismerésre… De egy gyilkost ki ismer el?

2016. augusztus 22., hétfő

C-osztály

Az idő gyorsan haladt, miután sikeresen letettük a vizsgát. Igazából, szinte mindennapra jutott valami kisebb dolog. „Kedvencem” az elveszett macska megtalálása volt, de adódott kertészkedés, kutyasétáltatás, festés, esetleg közösségi terület megtisztítása és még sorolhatnám. Egy időben még ez is olyan dolog volt, hogy majd kiugrottam a bőrömből, de ahogy telt az idő, úgy vált egyre unalmasabbá. Az első nap, még rohantam a Hokage irodája felé, de ahogy egyre több D-osztályú küldetést teljesítettem, úgy váltott a rohanás lassú sétára. Az egyetlen baj ezekkel az volt, hogy ezt, ha nem vagyok ninja, akkor is csinálhatom. Mondjuk értettem, nem rakhattak be egyből a legelső támadás leverésébe, de ettől függetlenül adhattak volna valami értelmesebb küldetést.
Időközben Itachi és Shisui is hazatértek, szerencsére mindketten épségben. Amikor pedig megtudták, hogy ninja lettem… nos, arról inkább ne beszéljünk. Minden esetre a gratuláció megvolt és bepótoltuk a dangoozást is. A hosszabb küldetés után Ők is megelégedtek az ilyen kisebb munkákkal, szóval úgy ahogy sikerült több időt töltenem velük. Ahogy pedig telt az idő, úgy töltöttem egyre több időt a csapatommal is. Ha úgy vesszük, még sikerült is valamennyire összehaverkodnunk. A csapatmunkánk is javult, illetve komolyabb terv nélkül nem indultam útnak. Tanultunk mind a hibáinkból és elkezdtük javítani a gyengeségeinket. June-sensei külön elkezdett Wakival taijutsut gyakorolni, én pedig Itachiékkal a genjutsura edzettem rá, bár elég reménytelen voltam. Shisui meg is jegyezte, reméli, hogy hamar felébresztem a Sharinganom, vagy meghalok. Mondjuk Ő könnyen beszél, mikor mindig is a genjutsu volt az, amiből kimagasló volt.
Az idő gyorsan haladt, s mire észbe kaptunk, addigra a meleg június felváltotta a hűvös december. Öt hónapja, hogy hivatalosan is geninek lettünk, s ezalatt rengeteg fejlődést mutattunk. Ám nem csak mi, a hármas és a hetes csapat is. Sokszor hallottam vissza, hogy ez az év az egyik legjobb eresztéseket produkálta. Természetesen jólestek a bókok, még ha csak arra is kaptuk Őket, hogy jól végezzük a házimunkát.
– Engem az a felhő egy felhőre emlékeztet.
– Nahát, Shisui, sok fantázia kellett ennek a kitalálásához? – pillantottam a balomon fekvő fiúra.
– Nem is tudod, hogy mennyire megterhelt – drámázott tovább.
– Vannak sejtéseim – pillantottam vissza az égre.
– Itachi, szólj rá! Bánt engem! – tettette a sírást Shisui.
Bár megérkezett a tél, egy csöppnyi jelét nem mutatta. Konohában ritkán esett a hó és nehéz volt megjósolni, hogy az a ritkán mikor lesz. Utoljára nem is emlékszem, hogy mikor láttam havat. Bár általában január környékén kezdett esni, ha esett. Szóval én, Shisui és Itachi úgy döntöttük, hogy elütjük az időt, amíg nem hívnak be minket küldetésre és kifeküdtünk a fűbe, majd azt próbáltuk megállapítani, hogy melyik felhő milyen formát ad ki… pontosabban én, Itachi merengett, Shisui meg elhülyéskedte.
– Kaori, ne bántsd a gyengébbet, nem szép dolog – mosolygott rám Itachi.
Erre Shisui sértődötten próbálta ledobni egy marék fűvel, ami szerencsésen az én arcomban landolt. Erre persze hallottam mindkét oldalról a vihogást és kifújtam a benntartott levegőt. Ezután nagy lendülettel felültem és elkezdtem kiseperni a füvet a hajamból, illetve leszedni az arcomról.
– Ha a shurikent is így dobod, akkor sajnálom a csapattársaid – pillantottam Shisuira.
– Á, azt könnyű, abban nem vagyok béna, csak fűvel nem megy – legyintett párat az említett. – Tudod Kaori, a shuriken nehéz, a fű nem, azt elfújja a szél.
– A shurikent is kilehet téríteni a röppályájából – nyújtottam rá a nyelvem.
– Jó, de ahhoz több erő kell.
Még visszaakartam szólni, de nem tettem. Lépteket hallottam, mire oda fordítottam a fejem. Mintha éreztem volna, Waki érkezett. Arca kissé ideges volt, ahogy pedig meglátott, egyenesen rohanni kezdett. Megfordult a fejemben, hogy talán nem az Uchiha negyedben kellett volna pihennem, főleg nem egy eldugottabb részén, de gyorsan elvettettem a gondolatot. Hisz mégis, akkor hol?
– Baszki, aszittem csapdába ejtett egy genjutsu vagy elnyelt a föld! Hogy a picsába lehet így eltűnni? – tárta szét karjait a szőke.
– Nem tűntem el, itt vagyok – mosolyogtam ártatlanul.
– Hát igen… de ha tudnád meddig kerestelek! Ráadásul mennyit jöttem… hú, öcsém, ti aztán messze laktok a falu többi részétől – bólogatott.
– Nekem nem kell bemutatnod, kilenc éve itt élek – vontam vállat, majd felálltam. – Küldetés?
– Mi más? – tárta szét a karjait.
– Megyek – sóhajtottam, majd lehajoltam a leoldott fejpántomért és gyorsan felhelyeztem azt a melleim alá. Mikor felnéztem, akkor Waki tekintetével találkoztam.
– Hallod, neked hogy a picsába lehetnek ekkora melleid, amikor ilyen fiatal vagy? – nézte az idomaim.
– Ugye? De azért a fejpánt is dob rajta! – szállt be Shisui.
Rák vörösen fordítottam a fejem Itachi felé, hátha megvéd, ám ekkor láttam, hogy Ő is engem stíröl… persze azonnal elkapta a tekintetét, ahogy látta, hogy felé fordulok. Dühösen osztottam ki három tockost a három fiúnak, majd tovább ropogtattam az ökleim. Nem volt nekem elég, hogy gyorsabban fejlődök, mint a korosztályom, de még emlékeztettek is rá. Rühelltem a tényt, hogy ilyen téren más vagyok. Ráadásul anyáék hamar felkészítettek mindenre. Már megtaláltam az első pattanásom, elkezdett a csípőm is szélesedni, ráadásul felkészítettek arra is, hogy nekem talán hamarabb is jön majd meg a havi baj, mint egy normális gyereknek. Ez egyéb esetben talán nem is lett volna akkora gond, ám én ninja voltam, más jobban zavart, mint ez. Arról meg ne is beszéljünk, hogy milyen kellemetlen volt, amikor valaki felhozta a dolgot.
– Inkább haladjunk… - motyogtam és elindultam.
– Tyú, benned aztán van erő – fogta a fejét Waki. – Nem lennék az ellenség helyében… vagyis igen, mert én tudok genjutsut használni.
Megtorpantam és gyilkos tekintettel meredtem Wakira. Éreztem, ahogy orrom kitágul, arcom dühös ráncok csúfítják és láttam magam előtt vörös fejem… biztos érdekes látványt nyújtottam, mert Waki szeme egy pillanatra egész nagyra kerekedett.
– Fuss… - morogtam ennyit.
Több sem kellett a Yamanakának, már előttem is volt. Még hátraintettem Shisuinak és Itachinak, majd társam nyomába eredtem. Magamban pedig készülni kezdtem egy újabb házimunkára.
XxXxX
Vannak olyan pillanatok, amikor az ember önkéntelenül is elmosolyodik. Mondjuk, amikor annyian dicsérik, hogy hiába próbál szerény lenni, de mosolyog, mert élvezi a bókokat. Vagy olyan is előfordul, hogy a legrosszabb pillanatban vigyorodik el… mondjuk egy szomorú eseményen. Sosem értettem mi a kiváltója ezeknek a mosolyoknak, hisz érzékeltem, hogy nem szabad, mégis megtettem. Vagy pont hogy nem akartam, de belülről valami annyira csiklandozott, hogy elvigyorogtam magam. Azonban amikor meghallottam a Harmadik szavait, szám széles vigyorra húzódott.
– C-osztályú küldetés? – szólalt fel mellettem Waki. – De fasza!
– Minden tisztelettel… Hokage-sama biztos benne? – szólalt meg mögülünk a sensei.
– Nagyon szépen fejlődik az összes idei genin, úgy érzem, itt az ideje, hogy megpróbálják. Mindemellett, hónapok óta ez az első olyan C-osztályú küldetés, amit nyugodt szívvel merek geninekre bízni. A te csapatod sok fejlődést mutatott az elmúlt idő alatt, ahogy a jelentéseidben írtad – nyitott ki egy dossziét a Harmadik. – Sőt, ez a fajta küldetés még a hasznukra is válhat. Hazakísérni Ritsuki urat… Ha pedig minden jól megy, akkor harcra nem is kerül sor.
– Értettem – biccentett a sensei.
Én magam, nagyon sokat híztam mialatt a Harmadik a jó dolgokat sorolta. Sokat fejlődtünk, amit maga a sensei erősített meg… Legszívesebben ugráltam volna, viszont az nem lett volna ninjához méltó. Erősen kellett koncentrálnom, hogy semmi olyat ne tegyek, ami egy szimpla kilenc évesre emlékeztet. Genin voltam. Egy ninja.
– Szóval, Ők fognak engem kísérni? – szólalt meg mögöttünk egy mély hang.
Azonnal megfordultunk és egyenesen a férfit kezdtük nézni. Egy kései harmincas férfi állt előttünk egy eléggé kopott bőrszerelésben. Kócos barna haja ide-oda állt, még kicsit bele is lógott szürke szemeibe. Hátán nagy táska volt, kezében pedig egy félig elszívott cigaretta. Ahogy felé fordultunk, szája kedves mosolyra húzódott.
– Üdv – biccentett felénk. – Isayama Ritsuki vagyok. Ugye ti kísértek engem Iwagakuréba?
Mosolyogva biccentettem egyet. Az első látásara zord külső, egy egész kedves embert takart. Bár Konoha sosem állt olyan hatalmas baráti viszonyban Iwagakuréval, az utóbbi időben sikerült békét kötnünk velük. Kissé meglepett, hogy máris hozzánk siettek segítségért, de őszintén, nem bántam. Legalább kaptam egy magasabb rangú küldetést.
– Ritsuki úr tekercseket szállít. Azért bérelt fel minket, hogy az úton állók ne állhassanak az útjába – magyarázta a Hokage tovább a feladatot.
– Szóval csak el kell kísérnünk a pappert a tekerccsel? Pite! Nem? Mér’ néz rám így mindenki? – forgolódott Waki.
– Azért, Yamanaka, mert ez egy C-osztályú küldetés. Valószínűleg veszélyes az út – morogta Naoki.
– Sajnos van abban valami, amit Naoki mond – bólintott a Harmadik, majd komolyra váltott. – Attól, hogy egy békés környékre mentek, még nem zárja ki a támadás lehetőségét. Szeretném, ha nagyon vigyáznátok Ritsuki úrra, mert ha komolyabb baja esik, az veszélyezteti a békénket Iwagakuréval. Ezt pedig nem szeretnénk.
– Nem kell aggódnia, Hokage-sama – léptem közelebb. – A kettes csapat kész akár az élete árán is megvédeni a megbízót!
Nem is tudom, hogy mi szólt belőlem. Egyszerűen csak maguktól jöttek a szavak. Mióta ninja lettem, úgy éreztem, hogy már nem egy gyerek vagyok, hanem valami más. Nem felnőtt, csak… csak más. Talán egy fontos ember. Míg nem kaptam meg a fejpántom, ha ilyeneket mondtam, akkor mindenki mosolygott, hogy ninjásat játszom. Azonban, amint sikerült a vizsga, már nem csak játék volt, amit mondtam. Persze, ezt akkor még nem értettem.
– Nos, akkor kaptok egy félórát, hogy mindent összeszedjetek, utána pedig várlak benneteket a kapunál. Senki ne késsen! – tette keresztbe kezeit June-sensei. – Kettes csapat, oszolj!
XxXxX
– Annyira izgatott vagyok! Végre egy rendes küldetés – kuncogtam, miközben a táskámba pakoltam a fontosabb holmikat.
– Nem értem. Én ugyanúgy megvagyok elégedve a kisebbekkel is – szólalt meg az ágyamon ülve Itachi.
Miközben hazafelé rohantam, belefutottam Itachiba. Mind kiderült, Shisuit is behívták, hogy rájuk is vár egy küldetés, így hazafelé indult, hogy ne legyen egyedül. Nekem azonban sok mesélnivalóm volt neki, szóval kézen ragadtam és elkezdtem felénk húzni. Ráadásul jól is jött, hisz tudott tanácsot adni, hogy mit érdemes magammal vinni a küldetésre és mit nem. Anya még dolgozott, apát pedig behívták a kapitányságra. A fiúk valamerre a városban lődörögtek, a húgaim pedig a nagyinál voltak, aki szívesen vigyázott rájuk, ha alkalma adódott. Mikor a fiúk geninek lette, akkor rám is gyakran vigyázott. Ekkor tanultam meg nagyjából varrni is, ami nem nagy cucc, de legalább ha elszakadt a küldetés alatt a holmim, akkor megtudtam magamnak javítani.
– Jó, de az te vagy, én meg én – nyújtottam rá a nyelvem, miközben elraktam pár tűt és fonalat.
– Azokat miért viszed magaddal? – nézett bele a táskámba.
– Ja, hát ha esetleg elszakad a ruhám, akkor így megtudom varrni – vigyorogtam fel.
– Nem hiszem, hogy ezalatt a küldetés alatt neked varrni lesz időd… tudod, ez olyan dolog, hogy elkíséred és jössz is vissza, nincs alkalmad nagyon átöltözni sem… - magyarázta, de leintettem.
– Nézd, Itachi, nem tudhatod, hogy mi lesz a küldetésemen. Még én magam sem tudom. Lehet, hogy lesz időm varrni, meg… - leálltam, ahogy Itachi a karom után kapott.
Sosem volt még olyan, hogy megijedtem volna Itachitól. Az első találkozásunkkor is, inkább bátortalan voltam, mint hogy féltem. Számomra megnyugtató volt az érzelmetlen arca, mert úgy éreztem, hogy akkor érzelmek nélkül is lehet bizonyos dolgokra reagálni. Ráadásul felnőttesebb lett tőle. Én is olyan akartam lenni, mint Ő, hogy ne lássák, hogy mire gondolok éppen. Ám ezt nem volt könnyű elsajátítani… bár lehet, hogy csak én voltam benne béna. Mi sem mutatja jobban, mint ami a Hokage irodájában lejátszódott.
Ám ekkor más volt. Itachi úgy nézett rám, mint… mint egy idiótára. Dühös volt, és csalódott és ijesztő. Soha nem láttam még ezt az arcát. Vagy mosolygott, vagy fapofával bámult, de így… Még annak idején, amikor a Kyuubi megtámadta Konohát, akkor sem láttam ezt a kifejezést, pedig akkor aztán nézhetett volna így. De nem. Ő valamiért rám nézett azzal az ijesztő tekintettel. Ami pedig feltette az i-re a pontot, hogy a Sharinganja is aktiválódott. Sosem hittem volna, hogy félni fogok a klánom Kekkei genkai-ától.
– Azt hiszed, hogy ez így működik? – kérdezte kicsit hangosabban, mint az átlag hangnem. – Azt hiszed, hogy majd elmész küldetésre, és neked varrni lesz időd?
– Én… - nyeltem egyet. Fájt a szorítás, és megijesztett a viselkedésével.
– Ez már nem az akadémia, Kaori! Ninja vagy, nyisd ki a szemed és nőj fel! A valóság nem olyan, amilyennek elképzeled! – kiabált tovább.
– Itachi… - léptem volna el, de nem engedett.
– Az első csapattársaim a szemem láttára ölték meg! Érted? Akkor ébredt fel a „híres” Sharinganom… De ez egy átok, mert elvesztettem a hozzám közel állókat! Láttam meghalni Őket, érted? – könnyezett tovább. – Egy C-osztályú küldetés volt… Csak egy kereskedőt kísértünk, mégis…
Remegni kezdtem. A dolgok, amikről Itachi beszélt… még sosem hallottam. Azt tudtam, hogy az első csapatát brutálisan kivégezték, és Ő is megsérült. Nem beszélt róla senkinek, én is csak hallottam, ahogy anyáék beszélnek róla. Ekkor pedig úgy kiabálta, mintha olyan tény lenne, amit mindenkivel közölni akart volna. Nyelnem kellett. A mindig nyugodt fiú, hirtelen… hirtelen megszűnt létezni.
– Nem fogsz tudni varrni… Mindig készen kell állnod! Mert meghallhatsz – hirtelen magához rántott és átölelt. – Nem akarom, hogy meghalj…
Ledöbbentem. Nem csak azon, hogy Itachi ilyen bizalmatlan felém nézve, hanem azon, hogy sírt. Éreztem a meleg könnyeket a vállamba. Ez nem illúzió volt, hanem valóság. Valóság, amit nem akartam elhinni. A ninja zseni, aki mindig fapofával indult küldetésre, akit mindenki Istenített, a vállamon sírt, mert féltett. Nem volt Ő különleges. Gyorsabban tanult és ennyi. Belül ugyanúgy egy kisgyermek volt, aki féltette a barátait, mert már átélte azt a bizonyos veszteséget. Mély levegőt vettem, majd visszaöleltem.
– Nem fogok meghalni… - suttogtam. – Nem szabadulsz meg egykönnyen tőlem.
XxXxX
– Már azt hittem, hogy berezeltél! – kiabált már messziről Waki.
Csak sóhajtottam egyet. Miután Itachi kisírta magát a vállamon, és elbúcsúztunk, a patikába mentem. Anya nem igazán díjazta a C-osztályú küldetésem, ki is oktatott, hogy mit szabad és mit nem, legalábbis az Ő álláspontja szerint, majd egy zacskó gyógyszerrel, útnak indított. Körülbelül én voltam a kettes csapat szanitéce, bár egyáltalán nem értettem a dolgokhoz. Viszont mindig volt nálam gyógyszer, kenőcs és kötszer. Sőt, nem egyszer kaptam már meg, hogy abból van a legtöbb hasznom, hogy ismerem a növényeket, mert így a gyomlálással is hamarabb végeztünk. Hát, de legalább valami hasznot adtak nekem…
– Késtél, Uchiha – tette csípőre a kezét Naoki.
– Sajnálom, messze lakom, és így is siettem – nyögtem, ahogy odaértem.
– Már mondtam Kaori, ha messze laksz, akkor korábban indulsz, hogy ideérj – bólogatott helyeslően Waki.
– Nos, abban az esetben elég lett volna csak hazaszaladnom és vissza. Mert pakolni nem lett volna időm, az biztos – tettem csípőre a kezeim.
– Elég! – kiáltott ránk June-sensei. – A lényeg, hogy ideértél. Remélem nem haszontalan dolgokat pakoltál be.
– Hááát… - vakartam a tarkóm. Igazából csak pár váltás ruhát, ugye a gyógyszereket és a kötszereket, fegyvereket, hálózsákot és valamennyi élelmet. Meg az én esetemben még egy betét is bekerült, de persze ezt nem reklámoztam. – Szerintem igen.
– Akkor indulhatunk? – kérdezett rá Ritsuki úr.
– Igen, indulunk – bólintott a sensei.
És ekkor történt meg az általam oly régóta várt pillanat, életemben először, elhagytam a falut. Én, Uchiha Kaori, kilenc évesen végre, átléptem a kaput. Magam mögött hagytam a falut, a helyet, ahol születtem és elindultam a nagyvilágba. Hatalmas élmény volt. Igen, lehet bután hangzik, de az volt. Végre elindultam a nagyvilágba. Tudtam, ha egyszer átlépem, akkor onnantól sok olyan küldetésben lesz részem, ahol ezt megtehetem, még ha csak egy egyszerű kereskedő kísérése is…
Ekkor nyelnem kellett. Itachiék is egy egyszerű kereskedőt kísértek… láttam magam előtt a fiú vörösen izzó Sharinganját és könnyes szemeit… Megahaltak. Pedig csak C-osztály volt. Ő pedig túlélte és felébresztette a Sharinganját. Ám ezzel egy hatalmas terhet is felkapott, mert örökké azzal a tudattal kellett élnie, hogy a csapatát megölték. Akárhányszor használta a szemét, mindig felelevenült benne, hogy miként is haltak meg az emberek körülötte. Csak jól leplezte, hogy fáj neki.
A szám íze keserű lett és kicsit megszorítottam a kunai tartómat. Mindig készen kellett állnom. Idéző tekercsekre vigyáztunk, amik nem számítottak akkora kincsnek, de az ellenséges ninjáknak mindig jól jött. Az ilyenek, nem csak a tipikus mezei tekercsek voltak, amiket bármely sarki fegyverárusnál belehetett szerezni. Különleges papírokból készültek, és még a kis méretben is, több dolgot lehetett tárolni. Áruk igen borsos volt, a nehéz előállíthatóság miatt, de megérte. Kényelmesen elfért a zsebben, de annyi dolog elfért benne, mint egy nagyban.
Egy idő után hátrafordítottam a fejem. A kapu már csak egy kis pontnak tűnt, ahhoz képest, hogy mekkora volt otthonról. Egy kicsit meg is álltam. Egy kis félelem fogott el. Addig megvédtek a magas falak és a nagyobb rangú ninják, de onnantól nem. Onnantól a csapatomra, na és persze magamra voltam utalva. Ritsuki úr pedig ránk. Ökölbe szorult a kezem. Már nem voltam akadémiai diák, hogy megkelljen védeni. Már ninja voltam, és nekem kellett védeni. Visszafordultam a csapatom felé és utánuk futottam. Úgy éreztem, hogy amíg együtt maradunk, addig nem lesz baj. Legalábbis nagyon úgy akartam érezni.
~O*O~
Az óra este kilencet ütött, és a legtöbben nyugovóra tértek. Másnap is volt nap, másnap is sok munkára számíthattak. Ilyenkor végre kipihenhették az egésznapi fáradalmat és a stresszt. A felnőttek és fiatalok egyaránt. Kilenc után már leginkább csak az éjszakai élet nagyjai voltak kint, illetve, akiknek másnap semmi dolguk nem volt.
A kis tömbházban is leoltották már a villanyokat, egyedül egy ablakból szűrődött még fény. Az sem villany volt, hanem gyertyafény. Uzumaki Ren még este kilenckor is az asztalánál ült és tekercseket tanulmányozott. A kettes csapatot már C-osztályú küldetésre küldték, szinte érezte a zsigereiben, hamarosan Ők is kapnak. Nem akart haszontalan lenni, hisz elsősorban a medikus szerepét töltötte be, épp ezért igyekezett mindent bemagolni. Szorgalmas diák volt, a tanárai mindig dicsérték, de Ő úgy érezte, hogy nem érdemli meg. Mert hát, hiába tudja az ember fejből, hogy melyik helyzetben mit is kell csinálnia, ha alkalmazni nem tudja.
Kifújta a bent tartogatott levegőt és a hajába túrt. Anyja mindenhez értett. Kitűnően alkalmazta a pecséttechnikákat és hatalmas precizitással végezte az emberek gyógyítását. Ő maga azonban akárhogy igyekezett, nem tudta utánozni. Igaz, fiatal volt még, ezzel nyugtatta magát, de nagyon vágyott arra, hogy jó legyen valamiben. Hogy haszna legyen. Hogy az emberek ne csak megvetően nézzenek rá.
Kis léptek hangjára lett figyelmes. Azonnal a hang irányába fordult, és egy álmos szemeit dörzsölgető, pizsamás, szőke kisfiúval találta szemben magát. Unokatestvérét már egy órája lefektette, nem számított rá, hogy felébred az este. Mindig jól aludt, sosem volt vele olyan probléma, hogy felriadt, ekkor mégis.
– Miért nem alszol, Naruto? – fordult a kisfiú felé teljesen.
– Mert te sem alszol, Ren Onee-san – felelte fáradt hangon.
– Van még egy kis dolgom, elolvasom ezt a pár tekercset és utána megyek, rendben? – mosolyodott el.
– Megint elmész? – érkezett a szomorú kérdés. – Mert én nem akarom…
– Ó, Naruto – húzta ölébe a kisfiút és megölelte.
– Mindig itt hagysz, tebayo. Mindig a Hokage papi vigyáz rám, de általában Ő is lepasszol, mert hogy sok a dolga… Legyél velem többet, Onee-san – pillantott fel szomorúan a vöröshajúra.
– Szeretnék, Naruto, de nem lehet. Még most nem érted, hogy miért teszem ezt, de egy nap biztos megfogod. Mert oka van, hogy hamarabb megszereztem a fejpántot – magyarázta.
– Ha én leszek a Hokage, akkor majd nem engedem, hogy egyedül hagyj, Onee-san. Mert én Hokage leszek, tebayo – hunyta le a szemeit a kisfiú, és néhány pillanat múlva már mélyen aludt.
Ren tekintete elhomályosult és kicsit szorosabban magához ölelte Narutot. Még olyan fiatal… Még csak három éves, és mégis otthagyta. De nem azért tette, mert utálta. Épp ellenkezőleg. Naruto volt az egyetlen élő rokona és megesküdött, hogy Őt nem hagyja meghalni. Hogy mindent megad neki.

Azért lett ninja, hogy pénzt szerezhessen és mindent megvehessen, hogy Naruto semmiben ne szenvedjen hiányt. És hogy erősebb legyen… Erősebb és megvédhesse a neki fontosakat. Hogy ne kelljen megint azt hallania: meghalt.

2016. július 9., szombat

Fontossági sorrend

Nagyot nyeltem és fölvettem a támadóállásom. Nem volt jó, nagyon nem volt jó. Nem gondoltam, hogy a sensei csak úgy előtűnik a semmiből és közelharcra kerül a sor. Elvégre, ez idáig követnünk kellett, és olyan hihetetlen volt. Azt hittem, hogy lesz időnk gondolkodni, de nem. Egyszerűen fogta magát és megjelent.
– Már megijedtem, hogy bajotok esett, gondoltam elétek jövök – tette keresztbe kezeit a sensei.
– Nem vagyunk puhányok, sensei! – húzta ki magát Waki. – Vagyis én biztos nem, Őket nem tudom.
– Aha… Ahhoz képest addig kóvályogtatok odabenn, hogy fél órátok maradt – sóhajtott egy nagyot. – Azért jöttem vissza, hogy megnézzem jól vagytok-e, de így hogy látom, már mehetek is – fordult sarkon, mire eldobtam a kunaiom.
A kunai dobás egy olyan ág volt, amiben mindig is kimagaslóan szerepeltem. Sharingan nélkül is egész remekül letudtam másolni a jobbak mozdulatait, így hamar bekerültem a legjobbak közé. A jó célzás mellett elengedhetetlen volt a technika és maga a kés. Bár a legtöbb kunai jól volt egyensúlyozva, előfordultak selejtek is. Apát gyakran kísértem, amikor új fegyvert vásárolt és minden egyes alkalommal megnézte, hogy mennyire van jól kiegyensúlyozva a fegyver. Azt is elmondta, hogy néha jobb egy nagyobb vagy kisebb kést választanunk, ha úgy érezzük, az jobban a kezünkhöz illik. Ha megtaláltuk a megfelelő méretet, azután érdemes azt használni.
A technika egyszerű, de mégis könnyen elhibázható. Szorosan markolni kell, mind az öt ujjunkkal, ezáltal erőt és rendes röppályát adunk neki. Az is fontos, hogy azelőtt engedjük el, hogy karunk kiegyenesedne. Amit azonban sokat kell gyakorolni, hogy álmunkból felébredve is feltudjuk venni a megfelelő állást. Mindig ellentétes kéz és láb, lábfej előre néz és kb vállszéles terpesz és egyik lábunk előrébb, mint a másik. Ez stabil állást biztosít, vagyis a lendülettől nem taknyol orra senki. Nekem sokáig csak ezek számítottak hibáimnak, hogy nem ismertem a megfelelő alapállást és technikát, azonban a jobbakat nézve elsajátítottam. Persze, teljesen más a dolog, ha mozgás közben használjuk, de amennyiben egy helyben állunk, a legpraktikusabb ez a helyzet.
Késem a sensei mellett haladt el pár centire, amitől azonnal menekülőre fogta. Nem is akartam megsebezni, de jó lett volna, ha elkapom. Így azonban csak sikeresen elkergettem, amit Waki lusta tapsolással jutalmazott.
– Ez már aztán, nagyon szép volt! – kiáltott fel.
– Csendben legyél, Waki! – szóltam hátra, majd futni kezdtem. – Eszembe jutott valami, utána!
– Beavatsz minket is, Uchiha, vagy ránk már nincs szükséged? – vetette oda szemrehányóan Naoki.
– Dehogy nincs! – forgattam meg a szemeim. – Waki, te tudod használni azt a technikát, amivel átveszed a másik felett az irányítást?
– Ezt most komolyan kérded, baszki? – pillantott rám. – Az első technikáim között volt!
– És a senseien is tudod alkalmazni? – pillantottam hátra.
– Hát ha kering, mint gólya fos a levegőben, akkor nem. De ha megoldjátok nekem, hogy egy helyben maradjon, akkor sima ügy!
– Helyben vagyunk. Naoki, hogy állsz a shuriken dobással? – pillantottam másik társamra.
– Nem tartozik a tehetségeim közé, de tudom alkalmazni – húzta elő késeit. – Feladat?
– Én és te egyenesben tartjuk a senseit, se fel, se le, se oldalra, csakis egyenesen, hogy Waki elkaphassa. Ezután idedobja nekünk a tekercset és menekülőre fogjuk.
– Tudod, Uchiha, ez egy egész jó terv – biccentett Naoki. – Csak nehogy balul süljön el a dolog.
Erre már nem feleltem, csak nagyot nyeltem. Itt volt az alkalom, el kellett kapnunk és megkellett szereznünk a tekercset. Egyszerűen csak át kellett mennünk. Nem akartam bukott lenni. Sikerült hamarabb letennem a vizsgát, annak ellenére, hogy sokan ellenezték és ezzel egyfajta tiszteletet is kivívtam magamnak. Azonban tudtam, ha megbukom, akkor egy évet várnom kell az újrakezdésre. Én azonban ninja akartam lenni. Egy hős, aki védelmezi a falut. Egy ANBU tag, aki erős… akinek ismerik a nevét… aki megvéd mindenkit.
Eltartott egy pár percig míg beértük a senseit, de mikor megláttam loholni, kicsit megkönnyebbültem. Azonnal előkaptam a késeim és felkészültem a dobásra. Mint már említettem, állásból teljesen más, mint futás közben. Amikor láttam, hogy a sensei felfelé készül folytatni útját azonnal, elhajítottam a késeim. Naoki eközben elkezdte a középre terelést, míg Waki felvette az egyedi kézpecsétet. Minden készen állt és jól alakult, már csak elkellett kapnunk. Éreztem, hogy egyre könnyebb a kunai tartóm és láttam, hogy Naoki is elkezdett spórolni. Tudtam, ha most hibázunk vége. Fegyverek nélkül elvesztünk.
– Shintenshin no jutsu!
Éreztem, ahogy a kötél megfeszül és egy halk koppanást. Lihegve fordultam meg és figyeltem a földön fekvő csapattársam. Odaszaladtam hozzá és felhúztam, hogy ne fulladjon bele a gyepbe. Naoki lihegve lépett mellém és mindketten az egyhelyben álló senseit kezdtük figyelni. Tudtuk, ha nem sikerült, akkor vége, nem lesz több esélyünk, ráadásul Wakinak hosszabb idő kell, amíg visszatalál a testébe. Reménykedtem, hogy a sensei azért állt meg, mert elkaptuk. Pár pillanatig egy helyben állt, majd hirtelen felugrott a lombok közé és eltűnt.
– Ezt elrontottuk… - sóhajtottam fel.
– El… - biccentett Naoki.
Lefektettem Wakit a földre és vártam, hogy visszataláljon a testébe, Naoki pedig letérdelt mellém. Ekkor azonban a sensei elénk ugrott. Ijedten csusszantam arrébb, nem számítottam rá, hogy visszajön. Lehajtottam a fejem és úgy vártam a leszidást, ehelyett azonban röhögést hallottam a senseitől. Először Naokira pillantottam, aki viszonozta meglepett tekintetem, majd vissza fel a vigyorgó nőre. Talán mégis…
– Jól átbasztalak titeket – vigyorgott June-sensei testében csapattársam.
– Waki! – kiáltottam egyszerre mérgesen, de izgatottan is.
– Ne szórakozz, Yamanaka! – ugrott fel Naoki. – Add a tekercset és söprés!
– Nyugi van, teljesen a helyzet ura vagyok – vigyorgott és előkapott egy tekercset a táskájából.
Már szinte megörültem, amikor dobta volna a tekercset, de megdermedt. Valami történt. Nem értettem mi van, egyszerűen csak a fájdalmas grimaszt láttam az arcán. Valamit csinált a sensei… Nem! Nem! Nem!
– Yamanaka, a tekercset, gyorsan! – kiáltotta kétségbeesetten Naoki, de késő volt.
A sensei térdre csuklott, Waki pedig köhögve ült fel mellettem. Hangosan zihált és a torkát fogta, mintha fojtogatták volna. Egyszerűen nem értettem. June-sensei semmit nem csinált, mégis mi történhetett Wakival.
– Ez mi volt? – kérdeztem értetlenül.
– A sensei nem enyhén skizofrén… - lihegett szőke csapattársam. – Ott volt bent a fejében…
– Nem vagyok skizofrén, csak megtanultam hogyan bújjak ki a Yamanakák elmerablásából – állt vissza egyenesbe a sensei.
Nagyot nyeltem és hátráltam pár lépést, minek következtében éreztem, elszakítok valamit. Azonnal a fa felé kaptam a fejem, ahogy rajtam kívül mindenki. Egy csapda… shuriken csapda. Álló helyzetbe hoztam magam és nyúltam volna a fegyvereimért, de ijedten tapasztaltam, az utolsót is a senseinek dobtam. Sápadtan pillantottam az egyre közelítő fegyverek felé, majd a földön, az ijedségtől dermedt Waki felé. Szívem kihagyott egy ütemet. Tudtam, ha a shurikenek így jönnek, akkor Wakit súlyosan meg is sebezhetik. Nem tudtam gondolkodni, egyszerűen tettem, amit az ösztönöm súgott és Waki elé vetettem magam. Éreztem, ahogy a kések felhasítják a bőrömet, vagy ahogy a testembe fúródnak. Kezeimet az arcom elé kaptam, így védtem azt a késektől. Nem ugorhattam félre, mert akkor Waki meg is halhat.
– Uchiha!
Egy pillanatra felkaptam a tekintetem, ami, mint utólag kiderült, a legjobbkor történt, mert így pont elkaptam a felém dobott kunait és azzal már kitudtam védeni a felém tartó maradék shurikent. Lihegve téptem ki a belém álló darabokat magamból, majd Wakira pillantottam. Jól volt. Azonban megfagyott bennem a vér, amikor észrevettem, a kötél elszakadt. Jobb lenne, ha a kötél nem szakadna el. Még mindig hallottam a sensei szavait. Gyorsan lekaptam a fejpántom, majd összekötöttem a kötél kettérepedt részeit. Ekkor egy hatalmas csattanást hallottam és mire megfordultam, csak azt láttam, hogy Naoki erősen markolja a tekercset, szemei körül pedig erek rajzolódnak ki.
– Ne bámészkodj! Fuss! – kiáltott és már rohanni is kezdett.
Több se kellett Wakinak, máris gyorsabban ugrott fel. Erre mérgesen mordultam fel, ugyanis ha ez pár perccel korábban megy neki, akkor én is jobban járok. Így azonban vágásokkal tele, kissé sántikálva rohantam a fiúk után és figyeltem a kötelet. Nem volt valami biztos, de tartott. Nem mertem hátrapillantani, mert annyira féltem, hogy látni fogom a senseit. Elég volt hallani a mögöttünk csapódó bozót hangját.
A füst ekkorra már elszállt, mi pedig elkezdtünk visszavágtatni az erdőn keresztül. Nekem azonban sokkal nehezebb dolgom volt, mint a fiúknak, ugyanis alig bírtam lépni, az egyik sebem miatt. Pont a térdemet kapta el a shuriken és minden egyes lépés fájdalmas volt. Nem bírtam gyors tempóban haladni, és így a csapat többi tagját is veszélyeztettem. Végül csak leoldottam a fejpántom, megálltam és előkaptam a Naokitól kölcsönkapott kést. A fiúk azonnal leálltak és felém fordultak.
– Mit művelsz? Így nekünk annyi! – kiáltott rám Waki.
– Menjetek, feltartom a senseit! – kiáltottam vissza. – Csak hátráltattalak titeket!
Azonban ahelyett, hogy tovább futottak volna, szőke társam elém rohant, majd az ölébe kapott. Mielőtt ellenkezhettem volna, futni kezdett velem. Nem értettem ezt az egészet. Feltartottam volna a senseit, de nem hagyták, pedig ez már szabad volt. Minden esetre belekapaszkodtam Waki nyakába és figyeltem ahogy egyre előrébb haladunk.
– Diéta… - lihegett Waki.
– Ez tömény izom – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott a genjutsus szituáció.
A mosolyom azonban az arcomra fagyott, amikor az erdő szélén June-sensei elénk ugrott. Waki ekkor a földre rakott és előhúzta kunai kését, Naoki pedig kezembe nyomta a tekercset és felvette a támadóállást. Mielőtt azonban bármit is tehettek volna, az óra hangosan sípolni kezdett. Elsápadtam. Letelt az időnk. Nem tudtuk teljesíteni a feladatot. Megbuktunk.
– Hát ez nem jött össze. Mondjuk lehet kevés időt hagytam, de lehet csak ti voltatok bénák – tette keresztbe a kezeit a sensei.
– Ne, baszd már – nyögött Waki. – Pont a cél előtt… én biztos, hogy így nem megyek vissza az akadémiára!
Nem tudtam mit mondani, csak lehajtottam a fejem. Éreztem, hogy sírni akarok. Nem voltam sosem egy érzelgős fajta, de ekkor mégis, a csalódottság olyan szinten fájt… fogtam a késem és levágtam a kötélmaradékokat a derekamról, majd segítettem a fiúknak is. Olyan rossz volt. Elakartam bujdosni a szégyentől.
– Nem kell visszamenned az akadémiára. Pontosabban nem kell visszamennetek.
– Mi? – pillantottam fel a senseire.
– Bár nem tudtátok időre teljesíteni a feladatot, több olyan momentumot is felmutattatok, ami miatt az átengedés mellett döntöttem – felelte a sensei.
– Felvilágosítana? – kérdezte Naoki miközben visszahajtotta kapucniját.
– Először is, kijutottatok a genjutsus ködtechnikámból. Sokáig tartott, de nem gondoltam, hogy ez összejön – bólintott elismerően. – Ezután elkezdtetek egy terven gondolkodni. Kihasználtátok, hogy Waki áttudja venni a testem felett az uralmat és ti igyekeztetek egy helyen tartani. Igaz, simán kitörhettem volna, de kíváncsi voltam, hogy sikerülhet-e az ötletetek. A végső indok pedig a fontossági sorrend volt.
– Fontossági sorrend? – nézett fel Waki. – He?
– Amikor annyira megijedtél, hogy fel sem bírtál állni. A társaid végignézhették volna, hogy miként válsz élő tűpárnává, ennek ellenére Kaori eléd vetette magát, míg Naoki kisegítette egy fegyverrel. Egy ninjának tudnia kell, hogy mikor kell akár a saját testével védenie akár a társait, akár a falusiakat, esetleg a személyt, akit a küldetésen kísér. Nem elég, ha tudja mit kellene tennie, meg is kell. Természetesen elhúzlak onnan, ha látom, hogy nem segít senki, de erre nem került sor, szerencsére.
A szívem majd kiugrott a helyéről. Egy buta ösztön, ami akár a vesztem is okozhatta volna megmentett mindünket. Vagyis… ez nem helyes megfogalmazás. Segített rajtunk, inkább. Nem akartam elhinni, amit hallok. Egyszerűen, hihetetlen volt.
– Akkor hát, kettes csapat, átmentetek – húzta ki magát a sensei.
~O*O~
Hiruzen nagyot szívott a pipájából, majd felpillantott az előtte álló három jouninra. Két férfi és egy nő. A három továbbjutott csapat felügyelői. Egyikük alig idősebb diákjainál, míg a legidősebb a szülejük is lehetne. Abba viszont mindhárman egyeznek, hogy életük innentől száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Diákok mellett unatkozni nem lehet.
– Nos, akkor halljuk a továbbjutottakat időrendben – szólalt meg a jegyző.
A legfiatalabb lépett ki elsőnek és megigazította szemüvegét. Alig pár éve, hogy az Ő senseie állt ott… hogy szalad az a fránya idő!
– A hármas csapat tagjai: Inuzuka Hana, Kaminaga Nanako és Miura Sayu. A feladatot két és fél óra alatt teljesítették, a csapatmunkájuk pedig szinte tökéletes volt. Én, Yamashiro Aoba átengedtem Őket.
A jegyző gyorsan papírra kaparta a rázúduló információt. Eközben a Harmadik csak mosolygott. Az évben több lány végzett, mint fiú, így kellett egy teljesen lány csapat is. Sokan ellenezték, de végül mégiscsak Ők lettek a legjobbak. A férfi jól tudta, hogy a kunoichikat akkor sem szabad lenézni, ha fiatalok. A céljaik érdekében még a legnagyobb ellenségükkel is képesek együtt dolgozni.
– Következő! – pillantott fel a jegyző.
Egy alacsony, széles vállú férfi lépett előre. Kopasz fejét fejpántjával takarta, mellénye pedig majd szétrepedt rajta. Alig pár éve tette le a jounin vizsgát, amikor is kipattant a fejéből, hogy diákokat szeretne tanítani. Hiruzen emlékezett, alig lehetett leállítani, annyira izgatott volt, amikor megtudta, hogy az egyik csapatot megkaphatja.
– A hetes csapat tagjai: Aburame Akihito, Nara Otohiko és Uzumaki Ren. A feladatot három óra alatt teljesítették, egész jó csapatmunkával, bár van még mit csiszolni. Én, Aizawa Taku átengedtem Őket.
A falu első embere egy újat szívott pipájából. Az Aburame fiúnak ez már a második csapata, ahova beosztotta. Reménykedett benne, hogy végre sínre kerül kis útja. Rajta kívül még az Uzumaki lányt ismerte, de Őt úgy, mintha a sajátja lett volna. A Kyuubi támadás óta rengeteg segítséget nyújtott neki, főleg kis unokatestvére nevelésében. Hiába, nem könnyű az embernek, ha elveszti a rokonait és még a gyereknevelés is ráhárul.
– Következő! – szakította félbe a jegyző hangja.
Utolsónak a jól ismert női alak, a legidősebb lépett elő. Arca érzelmetlen volt, mint mindig.
– A kettes csapat tagjai: Hyuuga Naoki, Uchiha Kaori és Yamanaka Waki. Nem tudták teljesíteni a feladatot időre. A csapatmunkájuk az elején csapnivaló volt, a végére jutottak el az elfogadható szintre. Én, Nakagawa June átengedtem Őket.
Hirtelen csönd lett és minden szem az ex-ANBU tagot figyelte. A jegyző levette szemüvegét és letette tollát, majd felpillantott.
– Minden tisztelettel… ha ilyen borzasztóak, hogy mentek át?
– Úgy, hogy tudják a fontossági sorrendet – zárta rövidre a mondandóját a nő, majd meghajtotta fejét és elment.

Hiruzen mosolygott. Ha June átengedte Őket, akkor nem olyan borzasztó a csapat, mint azt sokan gondolják.